[Navigáció az oldalaimon]

Galéria > Júliai-Alpok I. - Túra Kugy bácsi birodalmában

2003 május 22. Júlia napja a Júliai-Alpok olasz oldalán talált minket. A túrát Gellér Tamás barátom szervezte a Wischbergre és környékére, amire egy népes társaság verbuválódott össze. Marcsi-Tamás-Gábor-Zoli és Évi-Béla-Tiger-Miklós-Én.
A cél egy túra volt dr. Julius Kugy varázskertjében, lehetőség szerint némi sziklamászással és via ferrátával. További képek Miklós oldalán.

Tamásék már előző este elindultak, mi megfelelően késve hagyva el Budapestet, 7 óra alatt értünk le Tarvisio alá, amit a szokásos pakolászás követett.

Szállásunkhoz, a Gorizia bivakhoz a 625-ös út vezetett fel a Rio Bianco völgyében. Az erdőben kanyarogva értük el a Brunner menedékházat, ami egy valamikor talán jobb időket megélt faház személyzet nélkül. A felfele vezető út kivitt minket egy törpefenyvesekkel övezett vízmosásba, majd a völgyben balra kanyarodva folytattuk.

Már esteledett, mire a friss hóval betakart sziklák között megpillantottuk a bivakkunyhót, amit további hosszú percek után foglalhattunk el.

Nagy csomagjainknak hála az alvással nem volt gond. Másnap elugrottam vízért egy csermelyhez, a kép is innen készült. A bivak mögötti kis szikla későbbi mászásaink terepe, a nagyobbik pedig a 2257m magas Cima Alta di Riobianco, amelyre egy III-as út visz fel, és amit célul tűztünk ki aznapra Miklóssal.

A többiek a Sentinero del Centenario ferrátákkal tarkított körútját nézték ki, a képen Tamásék csapata indul a szomszédos kunyhótól a Valone nyereg irányába.

Felkapaszkodtunk a beszállásig, majd 10 méter mászás után Miklós úgy ítélte meg, hogy túlzottan havas és vizes a mászóút. Ekkor úgy döntöttünk hogy mi is a többiek által kiszemelt utat járjuk be csak épp a szembe irányból. A hágóba meredek havas út vitt fel.

A további részen füves ösvények, sziklás és havas részek váltották egymást, a kitett részeken biztosítókötéllel. Egy letörésnél vaslétrák voltak segítségünkre.

Először rádión, majd személyesen is összefutottunk a csapat másik részével.

A hátralevő szakaszon volt egy I. világháborús katonai alagút, helyenként hóval-jéggel befúva.

A hólejtőn lerohantunk a házig, ahol kitettük száradni a ruhákat, és nekiálltunk főzőcskézni.

Egy órán belül megérkeztek a többiek is, és hepázás vette kezdetét.

A nap végén a szomszédos sziklán mászkáltunk egyet kedvünkre, ha már felcibáltuk a több kilónyi mászócuccot.

Napfelkelte a táborunkból nézve. A háttérben a Mangart és a Jalovec tör merészen az égbe.

Másnap reggel a Valone hágóra kapaszkodtunk fel, amely mögött az idényt kezdő Corsi menedékház, és napi célunk a Wischberg várt minket.

A Corsi menedékház meseszép környezetben, a hegyek ölelésében várt minket. A közeli forrásból vizet vételezve nekiálltunk főzni. Nemsokára befutott a barátságos gondnok házaspár Eszter és Cristiano, akiknek segítettünk feléleszteni csipkerózsika álmából a menházat.

A csapat a Wischberg normál útját nézte ki, Miklóssal ezúttal is 'különcködtük'. A 'Mózesfej' irányából vezető utat néztük ki. A két út sokáig együtt vezet, aztán mi folytattuk a havas Forcella Mose felé. Zergék kivácsi pillantásai között kanyarogtunk a köves szerpentinen, majd a peremhasadékban másztunk egyre feljebb.

Nincs kép ami visszaadhatná a hágó túloldalának vadregényességét, ez is csak egy szánalmas próbálkozás. A szemközti gerincen vezető út is megérne egy kirándulást.

Természetesen ez a hágó sem mentes az egykor katonai építményektől. Némi havon harántozás után a bunkerből fut tovább az Anita Goitan turistaút, ami szintén nem mentes a drótköteles szakaszoktól. Itt azonban nem volt jelen az acélipari lobbi az útépítésnél, ezért volt pár szellős biztosítatlan szakasz.

A meredek falakon feljutva elnéztük a folytatást, így egy balkanyar helyett tovább folytattuk az Anitán. A hómezők keresztezése egy szál síbottal pumpált egy kis adrenalint a búránkba, de mindig azzal biztattuk magunkat hogy ez az utolsó. Amikor aztán a komplett ösvény eltűnt tettünk egy próbát a direkt fölfelé mászással, fűcsomókon ingó köveken sziklákon keresztül, és csodák csodája még az ösvényt is megleltük, igaz erősen behavazva.

Végül kb. 100 méterrel a csúcs alatt túl neccesnek gondoltuk a dolgot, ezért a visszafordulás mellett döntöttünk. Rádióztunk Béláéknak, hogy nem érdemes tovább jönniük, de erről le is tettek, mivel egy kéményben vezető ferrata szakasz vízeséssé változott. Mindenesetre ez a tény kijelölte számunkra a leereszkedés irányát - vissza a feljöveteli úton... Cicám mindenesetre nem vesztett kincstári optimizmusából.

A folyamatos koncetrációt igénylő szakaszok után boldogan vettük a zöldben legelésző hegyi kecskék látványát. Egy hirtelen döntéstől vezérelve kitaláltuk, hogy még aznap hazamegyünk (ezt személy szerint jól megbántam már, de mindegy)

Beszélgettünk még egy kicsit a házban, Kugy bácsit bepecsételtük az útlevelünkbe, majd egy vérbeli vadregényes úton lesétáltunk a teherfelvonó állomásáig, aztán tovább a makadámúton le.