Make your own free website on Tripod.com

HVG 97/38. szám
1997. szeptember 20.
48. oldal
Autós gyorsasági világcsúcskísérlet
Földi repülés

Egy nevadai sóstó kiszáradt medrében immár a második õszön tesz kísérletet egy brit és egy amerikai csapat a "földfelszíni" gyorsasági világrekord megdöntésére, s ötven évvel a repülõgép után a hangsebesség elérésére. Az általuk használt speciális jármûvek névlegesen autók ugyan, ám a valóságban inkább egy vízszintesen haladó sugárhajtású rakétára hasonlítanak, amelyek 5-600 mérföldes óránkénti sebességet érnek el.

Az USA Nevada államában, a Fekete Kõ (Black Rock) sivatag szélén fekvõ Gerlach nevû városkában nemrég alaposan felpezsdült az élet. Fényes dukkózású kamionok, szervizautók és overallba öltözött emberek jelentek meg, akik naponta bevették magukat a sivatagba. A Renótól 160 kilométerre északra elterülõ térségben ugyanis egy sóstó kiszáradt, tükörsima medrében egy brit és egy amerikai csapat méri össze az erejét, hogy megpróbálja megdönteni az autók gyorsasági világcsúcsát. A két csapat élén két legenda áll: a briteket a jelenlegi világcsúcstartó, Richard Noble irányítja, míg az amerikaiakat Craig Breedlove, aki a hatvanas években döntötte halomra a rekordokat.

A gyorsaság mámora egyidõs az emberiséggel, a sebesség körüli versengésnek történelmi hagyományai vannak a római kocsihajtóktól egészen a klaszszikus angol lovasversenyekig. A viktoriánus kori Angliában már gõzmozdonyokkal igyekeztek sebességi rekordokat dönteni, de az igazi vetélkedés ideje az automobil fölfedezésével jött el. 1770-ben például egy gõzzel hajtott katonai erõgéprõl jegyezték föl, hogy Párizsban 2,5 mérföldes, azaz óránként mintegy 4 kilométeres sebességet ért el.

A technikatörténészek szerint az elsõ "hivatalos" sebességcsúcs mérésére 1898. december 12-én egy franciaországi úton került sor, amikor Gaston de Chasseloup-Laubat gróf ki akarta próbálni, milyen gyors Jeantaud márkájú elektromos hajtású autója. Az eredmény: 39,24 mérföld per órás, azaz óránként valamivel több mint 63 kilométeres "száguldás". A századfordulóig a csúcsvadászatban a franciák jártak az élen, ám az autógyártás meghonosításával megjelentek az amerikaiak is: 1904. január 12-én már maga Henry Ford volt a leggyorsabb, amikor saját gyártmányú autóját óránként 147 kilométeres sebességgel vezette.

A szabályok azonban az elsõ világháborút követõ idõszakra kristályosodtak ki, addig mindenki úgy állított föl sebességcsúcsot, ahogy jónak látta. A máig érvényes módszer értelmében ugyanazon a pályán két irányban kell megtenni az utat, és az oda-vissza elért rekordsebességbõl - amit meghatározott távon, egy mérföldön vagy egy kilométeren, a gyorsulás és lassulás szükségessége miatt általában a pálya közepén "mérnek be" - átlagot vonnak, s ez a hivatalos eredmény. Minthogy az elsõ idõszakot követõen a gyorsaság megszállottjai elsõsorban amerikaiak és britek voltak, a sebességet mérföld per órában mérik. A hivatalos lista szerint a rekordot 1898 óta 31-szer tartotta brit autós, 26-szor amerikai, 16-szor francia és hétszer belga.

A második világháború elõtt a britek számítottak egyeduralkodónak, ám minden megváltozott, amikor az ötvenes években az amerikaiak - elsõsorban Kaliforniában - szemet vetettek a kimustrált katonai repülõgépek leszerelt és olcsón megszerezhetõ hajtómûveire. Ekkor az autóknál is elérkezett a sugárhajtású korszak, a sebességmániások félistenévé pedig az amerikai Craig Breedlove vált. Breedlove már 13 éves korában autót vezetett, 1953-ban, 16 évesen pedig egy 1934-es évjáratú, alaposan feltuningolt, üzemanyagként alkoholt használó V-8-as motorú Forddal gyorsasági rekordkísérleteket tett a Mojave-sivatag kiszáradt tómedreiben. 1961-ben aztán mindössze 500 dollárért megvett a légierõtõl egy kiszuperált J-47-es General Electric sugárhajtómûvet, s ennek felhasználásával megépítette a Spirit of America névre hallgató, rakétára hasonlító, három keréken száguldó autóját, amellyel történelmet írt. Az Utah államban található bonneville-i kiszáradt sóstó medrében 1963. augusztus 5-én három évtized után visszaszerezte a rekordot az amerikaiaknak, s elõször száguldott óránként 400 mérföld feletti sebességgel.

Ezt követõen Breedlove szinte egyeduralkodóvá vált. 1964 októberében az óránként 500, 1965 novemberében pedig a 600 mérföldes sebességhatárt lépte át. A belsõ égésû motorokból a legjobb teljesítményt az ugyancsak amerikai Bob Summers szintén az utahi pályán hozta ki 1965 novemberében, két nappal Breedlove új rekordja elõtt: ezen autókategória jelenlegi csúcssebességének az akkor elért óránként 409,277 mérföld számít. Egy ideig a sugárhajtásúakkal még a rakétahajtású autó tartotta a lépést, az ilyen erõforrást használó Blue Flame kormányánál az amerikai Gary Gabelich 1970 októberében óránként 622,407 mérföldes sebességet ért el Bonneville-ben. Aztán megtorpant a sugárhajtásúak fejlõdése is: Breedlove 1965-ös csúcsát 1983. október 4-én a nevadai Black Rock sivatagban az angol Richard Noble javította meg, s az óránként 633,47 mérföldes eredmény azóta is érvényben van.

A "szakállas" csúcs megdöntésére Breedlove és Noble a kilencvenes évek elején kezdett szervezkedni, és szponzorok tucatjainak bevonása és több millió dollár elköltése után tavaly készült el a Spirit of America harmadik generációs változata, illetve a Noble 14 évvel ezelõtt használt Thrust 2 "autójának" továbbfejlesztett változata, a Thrust SSC (SuperSonic Car). Az elõbbit az idén 60 éves Breedlove maga vezeti, míg az utóbbi volánjánál már nem az 50 éves Noble ül, hanem Andy Green, a brit légierõ 34 éves pilótája. A versenyzõk most nemcsak minden eddiginél gyorsabban akarnak menni, hanem el szeretnék érni a hangsebességet a földfelszínen, ami eddig még senkinek sem sikerült. (Az idõzítés nem véletlen: október 14-én lesz 50 éve, hogy egy Bell X-1-es típusú vadászgéppel Charles Yeager amerikai pilóta áttörte a hangsebesség határát.) Ehhez a tengerszint feletti magasságot és a természeti körülményeket figyelembe véve a nevadai sivatagban 750 mérföldes óránkénti sebességet kell elérni.

A rekorddöntésre és a határ áttörésére mindkét csapat a korábbinál jóval erõsebb, szivar alakú jármûvet épített. A Spirit of America az USA légierejénél rendszeresített F-4-es Phantom vadászbombázó General Electric által gyártott J-79-es sugárhajtómûvét használja, amely a jármû orrában lévõ vezetõfülke mögött helyezkedik el, s 48 ezer lóerõs teljesítményre képes. A Thrust SSC-nél a vezetõfülke középen van, s mindkét oldalon egy-egy, a brit Rolls-Royce által a brit légierõ Phantomjai számára gyártott Spey sugárhajtómû helyezkedik el, amelyek összesen 110 ezer lóerõt tudnak. Ez 141 Forma-1-es versenyautó vagy egy kisebb hadihajó teljesítményével egyenlõ, s az óránként 850 mérföldes sebesség elvi elérését teszi lehetõvé. Mindkét jármû kerekei különleges tömör alumíniumból készültek, hiszen ekkora sebességnél a gumi elfüstölne, a megállást pedig speciális fékek - a Thrust SSC esetében például egy Boeing 757-es utasszállító repülõgépé - és hátul kibomló óriás ernyõ szolgálja, ám általában így is mintegy tíz kilométer a "fékút". A nem mindennapi gyorsulás pedig a nehézségi erõ 3-4-szeresével préseli a vezetõt az ülésébe.

Jóllehet, a szakértõk szerint a vezetõk a hangsebesség elérésekor az "autók" reakciójának kiszámíthatatlansága miatt az életüket kockáztatják, Breedlove és Noble az évszázad versenyét ígérik híveiknek. A futamokat egy 21 kilométer hosszú pályán, külön-külön háromóránkénti indítással bonyolítják le, az eredményt a floridai székhelyû Nemzetközi Motorsport Szervezet (IMSA) méri, és a párizsi központú Nemzetközi Autósport Szövetség (FIA) hitelesíti és rögzíti. A nevadai próbafutamokat szeptember elején kezdték, s a csúcsdöntésre nem sok idejük van: október közepén valószínûleg, de november elején biztosan jön a nagy esõzés, amely a sóstó kiszáradt medrét alkalmatlanná teszi a rekordhajszolásra.