[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Dolomitok
'Barlangász-túra' a pünkösdi télben, 2001 június
Előzmények

Még 98-ban találkoztunk egy vidám zalaegerszegi társasággal a Mont Blancon, akik saját horrorsztorijukat (hóviharban elindultak a Vallot kunyhóhoz, a Gouter-ház sarcának kicsengetése helyett) überelvén beszámoltak róla, hogy három náluk is vakmerőbb taggal futottak össze a csúcsgerincen, akik fenn másztak, bivakoltak, etc. minimálfelszereléssel. Na ők voltak Cserék. Mikor megláttam Cser oldalát a neten, nem bírtam ki, hogy ne írjak neki, aztán ebből lett emilezés, majd pár hazai eksön után az első közös alpesi túra terve.
A Karni Alpok kalandjukból kimaradtam, egyéb szervezésű Dolomit-túrám a Glockneres Aranycsapattal (Bóna, Gabibá) úgyszintén ezerszer halasztódott, s végül - a kusza bevezetőt lezárandó - a Cser, Feri, Töltő, Én felállású kollektíva vágott neki a Dolomitokhoz vezető autóútnak a Pünkösd előtti csütörtök este.

Tre Cime környéke

Célként felmerült a Cima Grande normál útja (bár ezt igazából csak én szajkóztam), a Paterno megmászása alagutak és drótkötelek mentén, az úgyszint via ferrátákkal tarkított Bonacossa út a Cadini csoporton keresztül, útbaejtve a Cima Cadin NE 'tűzoltólétrás' útját.
Akárhogy is, a túra a Misurina-tónál kezdődött, ill. az Auronzo hütte melletti parkolóban, és ennek megfelelően beszéltünk meg találkát, lévén két kocsi két útvonal (beugrottam Győrbe Töltőért). Az ilyen kétesélyes dolgok lerendezésére természetesen legjobb eszköz a GSM, úgyhogy rögtön ehez nyúltam, miután a pár órás osztrák autópálya parkolóban alvásos intermezzo után a Misurina-tóhoz befutottunk reggel nyolcra. Itt aztán kiderült, hogy a derék roaming prepaid kártyám nem ártott volna otthon aktiválni, így a pénzváltás, helyi drótos készülékek lelkivilágának kiismerése, telefonálás, mobiltelefonom otthagyása, mobiltelefonomért veszett módon visszatekerés kálváriája után simává vált a szitu:
Krisz és Feri még hajnal négykor feltekertek 2300-ra a parkolóba, ignorálva a fizető kaput, mi meg lenn 1750m-en a Misurina tó mellett. Kisebb tanakodás után úgy döntöttünk, hogy éljenek az elvek (no meg nem csengetünk ki 35000 lírát), és felgyalogolunk, amit pakolással együtt két órára ígértem be Krisznek. Hosszas málházásom meghozta gyümölcsét - egy iszonyat nehéz púpot, amivel kb. a 118 út mentén a régi felvonó nyomvonalán kezdtünk el felfelé tornázni a hasonló zsákkal bíró Töltővel. Az időjárás elég rapszodikusnak bizonyult, egyik percben még sütött a nap, a következőben hószemcsék szállingóztak, mindazonáltal a korábbi túrák - és mint látni fogjuk, a következő napok - alapján semmi okunk nem volt panaszra. A jelölések száma továbbra is csaknem zéró volt, azért a 115 út közelítőleges vonalában kikecmeregtünk a műúthoz, ahonnan a 101-en nyomtuk tovább. A határidő már itt utópiává vált, de a maradék reményt is szétfújta az a süppedős havas szakasz, amit a Col de le Bisse északi oldalán jutott osztályrészünkül. Meg is álltunk egy nagyobb kőnél kajálni, mire a semmiből előjött egy fekete madár (rigó?), s miután barátian szórtunk egy kis nápolyimorzsát, egyből a vonatkozó Hitchcock film jelenetében éreztük magunkat. Hasonló újkori szimbiózist a Mont Blanc Gouter házának latrinája alatti madárkolóniáinál tapasztaltam. Na töprengjünk el ez hányszoros birtokos szerkezet volt!
Ezután a műutat keresztezve vízmosásokon, sziklalépcsőkön és olvadt havon szerpentineztünk tovább barátaink felé, akik elunva a késlekedésünket mentőexpedíciót szerveztek, amely gyors sikerrel járt ui. nem volt nehéz kiszúrni azt a két ritka példányát az állatvilágnak, akik húszkilós zsákokkal cammognak a domboldalban. Végre csak felsétáltunk a parkolóhoz, ahol találkoztunk Ferivel és Krisszel, akik közben valami havas kuloárban nyomtak egy próbakört a Cima Ovesten, de erről vetít össze-vissza helyettem Cser a saját hómpédzsén.
A parkolóban nekiálltunk enni valamit, majd megállapodtunk, hogy aznap még elsétálunk a Drei Zinnen túloldalán található Locatelli hüttéhez, aztán másnap Paterno és vissza. A téli szállásra apellálva a felszerelés és a kaja egy részét boldogan pakoltuk ki a batyujainkból, bár ami maradt, az sem egy Pilis kirándulásnak megfelelő hátizsák volt.
A Dolomitokról szóló könyvek gyakran taglalják, hogy hány arca van az oly népszerű hegyeknek, mint a Tre Cime (össze-vissza kutyulom írásomban az olasz és német neveket pl. Tre Cime=Drei Zinnen. Remélem majd csatlok egy térképet, amitől tisztább lesz a kép). Távolról még simán belőttem magamnak a normál utat a falon, a ház mellől még abban is elbizonytalanodtam, melyik is a nagy batyu. Az utunk mindenesetre a kis batyut (Cima Piccola) délről és keletről kerülve egy meglepően szélesen kipucolt úton vezetett. Tartott ez odáig, amíg elértük a markológépet, amely szorgalmasan dolgozott rajta, hogy a hó közepi nyitásra kiássa a Lavaredo menedékházat. Mi azonban a Tre Cime és a Croda Passaporto közötti hágó felé vettük az irányt, majd a hágóból tettünk egy rövid kitérőt a batyuk felé. Itt két belga mászóval elegyedtem szóba, akik fájlalták, hogy a párkányok tele vannak hóval, így kénytelenek lemondani sziklamászó terveikről.
Mi a 101-es út valamelyik variánsán kutyagoltunk tovább a hóban a Passaporto, meg a Paterno alatti oldalban, néha keresztezve egy-két morénás és sziklás szakaszt. Az erőnléti különbségek hamar megmutatkoztak, végül a pihent emberek (Feri és Krisz) leereszkedtek teljesen a völgybe, és onnan kapaszkodtak fel a téli szálláshoz. Mi Töltővel inkább a további harántozás mellett döntöttünk, és valahol a Frankfurter Würstel (frankfurti virsli) alatt egy bunkernél lyukadtunk ki. A lőállás ablakai a Rinbon völgyre néztek, és valószínűleg ezekről az ablakokról hittük két éve, hogy az alagút bejáratáról van szó. Ez azonban, mint ahogyan ekkor felmértük és másnap tapasztaltuk - a gerinc alatt vezet. A bunker bejárata fölötti rövid hólejtőn felkapaszkodva elértük a hágó síkját, ahonnan már csak sétaút volt a menedékház. Itt aztán főzőcske után befészkeltük magunkat a hatszemélyes téli szállásra, és durmoltunk reggelig.
Másnap összetalálkoztam két osztrákkal, akik a közeli kápolnában dideregték át az éjszakát, mert éjfélkor úgy gondolták, hogy tele a téli szállás. Hát igen, tanulság: nem árt jobban szétnézni, még ha nem is növeli az éppen alvók közt az ember népszerűségét.
Ferivel tettünk egy reggeli sétát, melyben felderítettük a Paterno Innerkoffler útjának beszállását, és az első néhány alagutas szakaszt. Mikor mindenki felkelt, jött a reggeli, minekutána egy kis sziklatömb mögé elbújtam könnyíteni magamon. Ha egyszer kiadják a hegymászó Murphyt, kéretik beleírni, hogy még a legelhagyatottabb helyen is pont ekkor felbukkan a semmiből egy túracsapat, hogy rávilágítson, a közeli nagy szikla a Nagy Dolomit Út egyik kilátópontja.
Hamarosan összekaptuk az összes cuccot, és elindultunk a gerincen felfelé. Jobbról megkerültük a virslit, gyűrtük magunkat egy kicsit a szikla és a hó közötti hasadékban, majd besétáltunk az első alagúton. Bár elég ergonómikusra ki volt alakítva a járat, a sisak, és később a lámpa nélkülözhetetlennek bizonyult. Az egyik részen, ahol két púp között a felszínre bukkant az út, csak egy hófalba vágott lyukon tudtunk átvergődni, ami néhány elődünk fáradtságos munkáját dícsérte. Összehasonlíthatatlanul fáradságosabb lehetett azonban az alagút, a lőállások, a lépcsők, a hidak, a kis szobák kibányászása, ami az első világháború olasz katonáinak áldozatos munkájából maradt örökül a túrázóknak. Egy fával erősen aládúcolt párkány után jött egy 45 fokban emelkedő alagút, lejegesedett lépcsőfokokkal, kivált az alsó tíz-húsz darabján. Egy újabb vízszintes szakasz után az alagút néhány deszkával le volt zárva, az út egy balra eső helyiségen keresztül vitt ki a szabadba a hegy oldalába, ahol a tulajdonképpeni via ferrata kezdődött.
Az első ötven méterrel nem is volt gond, de ezután az út egy 10-15 méter széles hólejtőt keresztezett, mi meg csak Krisz 20 méteres kötelét hoztuk, ami Töltőre volt rákötve, aki szerencsésen otthonhagyta a zuhanásgátlójához tarozó rövid darabot. Én a csákányt hagytam a kocsiban, azzal a felkiáltással, hogy minek, úgyhogy a kereszezésre maradt megoldásként, hogy Feri áttraverzált a csákányával a kötélgyűrűkkel megtoldott kötélen, mi meg Krisz csákányáról, meg egy sziklatömbről biztosítottuk. Aztán Krisz meg én áteveztünk a túloldalra a már biztosított szakaszon, végül jött Töltő a kötél végén. Ez persze csak elmondva ilyen egyszerű, a gyakorlatlanság meg az összeszokottság hiánya miatt ez hosszú perceket vett igénybe, mialatt a felhők is elkezdtek gyülekezni a fejünk felett. A folytatás sem volt jobb. A túloldal biztosított szakasza nem volt több tíz méternél, és ezúttal egy hólejtő alá futott be a fémkábel, úgyhogy még a további szakaszokról sem lehetett képünk. Ismét Feri ment előre felderíteni, mialatt én biztosítottam, Cser közben szólóban partizánkodott tőlünk balra néhány kitett sziklán. Bár a csúcsot úgy száz méternyire becsültem, már amikor nem lepte be a felhő, a felderítők hasonlóan nehéz folytatást jelentettek. A további akciózás csak az időnket emésztette volna közel zéró csúcsélményért, így rövid disputa után a visszavonulás mellett döntöttünk. Jött megint tíz perc molyolás visszafele, míg lejutottunk a lőálláshoz. Itt megállapodás szerint a lezárt részen átlépve folytattuk, mivel még előző nap láttuk egy alagút nyílásait, ami a Passaporto oldalában vezetett. A valóság kevéssé bizalomgerjesztő volt, s mikor elértünk egy részt, ahol egy rozzant állvány tartott egy többtonnás szikladarabot, ismét módosítottuk az útvonalat, ami a már bejárt szakasz volt a házig.
A menedékháznál tanakodtunk rajta, hogyan tovább, s végül a felhős idő ellenére elhatároztuk, hogy megnézzük a közeli Toblinger Knotent, és ha esetleg közben úgy látjuk, hogy az idő megengedi, akkor a Toblinger Riedl via ferrátáját is. Töltő ledöglött a kunyhóban, és bár én is fáradtnak éreztem magam, gondoltam, a Toblinger Knoten északi lankás része még belefér. Feriék a nyugati oldalról kerültek, és kalandoztak kicsit a falak és kuloárok útvesztőiben, míg én felcammogtam a csúcsra, ahol meglepetésemre nem találtam őket. Az időt kihasználva megtekintettem az egykori Osztrák-Magyar Monarchnia egy bunkerét is, aztán felbukkantak társaim is arról az oldalról, ahonnan két éve másztunk fel az akkori gárdával. A Toblinger Riedl továbbra is felhőkben mutatta ill. nem mutatta magát, így a visszafordulás mellett döntöttünk. A háznál közben a társaság felszaporodott néhány némettel is, akik felajánlották kajájuk egy részét, meg hogy a Toblinger barlangjaiban húzzák meg magukat estére. Végül egyikkel sem éltünk, és a 'Nagy Dolomit út IV.', batyukat északról kerülő, 105-el jelölt útján indultunk vissza a parkolóba. Először lefelé szerpentineztünk a völgybe, ahol havon, tócsákban és ázott füvön jutottunk át egy felfelé vezető lépcsősorhoz a túloldalon. A vaxolás elmulasztása következtében hamarosan tocsogtunk a bakancsainkban, de végre valahára felértünk a Zinnék nyugati oldalán levő hágóhoz, ahonnan már sétagalopp volt a kocsihoz.
Tökfáradt lévén könnyedén felhagytam elveimmel, és az autós lemenetel mellett határoztam barátaim malíciát nem nélkülöző megjegyzései mellett. El is kezdett esni az eső, és nyolc órakor a nyitott sorompókon át legurultunk a camping melletti autómhoz. A zápor miatt a társaság egy része a tengerpart mellett lobbyzott, aztán rábírtam őket, hogy töltsük az estét a Tofana alatti elhagyott házban. A helyszínen egy német társasággal együtt csalódva vettük tudomásul, hogy a bejáratot bedeszkázták így mi a házak mögött vertünk sátrat estére.


A Tofana bunkere

Reggel volt eső, tiszta égbolt, felhő - szóval továbbra is többesélyes időjárás. Ugyancsak összetett volt az aznapi túratervünk is. A Grotta della Tofana, ami a Tofana di Roses oldalában egy via ferrátán megközelíthető bunker, vissza, majd az Astadi via ferrátátán át a Pomedes házhoz, és a Punta Annára vezető v.f. megtekintése.
Felautóztunk a Dibona házhoz ezután a 403 és a 442 utak szerpentinjein tovább gyalogoltunk közvetlenül a Tofana di Roses déli falához. Itt nyugatra fordultunk és rövidesen egy falból lenyúló meredek havas kuloárhoz értünk, amely felvezetett egy teraszig, ahol a drótköteles út kezdődött. Hegymászó felszerelésünk a zuhanásgátlón kívül egy síbotra és egy 50m-es félkötélre korlátozódott, meg a hó is elkezdett szállingózni, így aztán csak Feri és én vállalkoztunk a folytatásra. A kuloár jobboldalán alakítottunk ki állást, majd lépéseket rúgva elindultam felfelé a hóban. Fülembe csengtek Zsigmondy dr. szavai, aki veszélyesnek bélyegezte meg az ilyen keskeny völgyeket, ahol leszánkázó kövek csíkjai dekorálják a hó felszínét. Történetesen középen tartottam, mikor Feri bejelentette, hogy reménytelenül macskás a kötél, így kényszerűen ott dekkoltam folyamatosan fürkészve a vályú ködbe vesző tetejét, és lestem a menekülési útvonalat. Közben ezerszer megbántam, hogy nem a jobboldali sziklákon próbálkoztam, mint azt eredetileg terveztem. Aztán Feri rendezte lenn a dolgokat így folytattam tovább és lassan elértem a via ferrata beszállását egy áthajlás alatt. A köd közben besűrűsödött, a szél csapkodta az arcomba a kis fagyott szemcséket, és elkezdtünk vacilálni a visszaforduláson. Én mindenesetre tettem egy próbát a biztosított szakaszon. Az út egy kitett, de könnyen járható teraszon vezetett, de ismételten becsapott egy villám, immáron egy kilométerre valahol, ami meggyőzött róla, hogy értelmetlen tovább próbálkozni. Áttraverzáltam a hólejtőn, ahol egy sziklaszegen vetettem át a kötelet és úgy ereszkedtem le. Közben egész hóember formát sikerült öltenem a poláromban, úgyhogy gyorsan magamra kaptam a kabátomat és a szemüvegemet és tempósan megkezdtük a visszatérést a kocsihoz. Szerencsére a csomagtartóban benn felejtettem a hókaparót, így sikerült a pár centi havat letisztítani az autómról.
Cortinában a bobpálya melletti parkoló fedett része alatt rendeztük sorainkat, és főztük meg ebédünket, majd egyhangúlag a hazautazás mellett döntöttünk.
Ezek voltak hát a nyár első napjai 2001-ben a Dolomitokban, amiket hóvihar mosott el, és lett a csúcsmászás helyett vállalkozásunkból történelmi barlangtúra.


Egy másik nézőpont, ahol képek is vannak : Cser beszámolója

Az oldal képei kidolgozás alatt