Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Dolomitok
Király túra a Tre Cime környékén, 1999 május

Előzmények

Az idei évet mindenképpen az "expedíciós" túráknak szántuk Bónával, ennek megfelelően számos téli kinnalvós túrát csináltunk együtt a hazai hegyekben, sátrazással, hókunyhóépítéssel egybekötve, szándékosan választva azokat a hétvégéket, amikor a közutak járhatósága is kérdésesnek bizonyult.
Az előszezonra terveztem egy Alacsony-Tátra gerinctúrát amely sajnos meghiúsult a bokasérülésem miatt. Májusban már nem sok kihívást jelentett volna ez a feladat, meg hát alkalmasnak mutatkozott az idő, hogy meglátogassuk régi "ismerőseinket" a Dolomitokban. A három batyu - a Drei Zinnen, vagy Tre Cime - környékében állapodtunk meg végül, célul tűzve ki pár vidám sziklás mászást is. A túratársak ezúttal Bóna és Mártás, valamint egy Benedek könyvön beizgult régi főiskolás cimbora - Töltő - voltak.

A Dolomitok

Május első csütörtökén vágtunk neki az útnak, reményekkel telve, mivel a 3SAT reggeli alpesi panorámái biztató képeket sugároztak a környékbeli hegyekről. Tervek szerint a Drei Zinnen Hotel melletti parkolóból (a Zinne déli oldalán a parkoló fizetős) indulva kapaszkodtunk volna fel a Drei Zinnen Hüttéhez, innen alagutakon és sziklákon át felkapaszkodtunk volna a Paternkopfelre, majd a Zsigmondy Hütte felé kanyarítva a batyuk túloldalán visszakerítve jutottunk volna vissza az autóhoz. Ember tervez - időjárás végez. A ködbe burkolózó, befagyott Misurina tó jegét gyenge eső csapkodta, így a túra megkezdése helyett egy Cortinai séta mellett döntöttünk a nap hátralevő részére. Egy hazai veterán túrázó telefonos instrukciói alapján eljutottunk a Pele-házhoz (a név az azonos nevű állatka után lett szabadon meghatározva), amely mint annyi más elhagyott romház, a keleti csóró turisták mekkája. A zuhogó eső közben megvacsoráztunk, majd egy jobb idő reményében lefeküdtünk aludni.

Tofana Cinque Torri

Másnap a reggeli csaknem felhőtlen ég azt a boldog hírt jelentette, hogy a tervezett tartalék program (sziklamászás és túrázás a Garda-tónál) helyett kitarthatunk az eredeti elképzelés mellett. A hotel melletti parkolónál megkajáltunk, majd összepakoltunk, és gigantikus hátizsákunkkal elindultunk a völgyben felfelé. A fenyvesekkel körülölelt ösvényt csak néhol szakította meg egy-két keresztirányú vízmosás, ami a gleccserek erejéről tanúbizonyságot adva a komplett utat elmosta 10-20 méter szélességben. Még az első meredek rész előtt elértük a hóhatárt, amely a vártnál nagyobb akadályt jelentett számunkra. A nyáron oly barátságos szerpentinút most küzdelem volt a térdig, helyenként combig erő olvadt hóban. Ennek megfelelően az út további részén a meredekebb sziklás részeket preferáltuk, amely az egyenetlensége és porózussága ellenére még mindig biztosabb alternatívának bizonyult.
Így szenvedtük lassan egyre magasabbra magunkat súlyos terhünkkel a hátunkon. Feljebb érve már a tájékozódás is nehézséggé vált, mert eddig ugyan valamennyire sikerült rekonstruálni az útvonalat a helyenként megmutatkozó ösvényből és útjelző táblákból, de ez addigra teljesen eltűnt a hó alatt. Különböző teóriák alapján végül a "Bóna-direkt" útvonalat követve egy szűk vályuban felkapaszkodva jutottunk fel a Drei Zinnen Hütte alatti fennsíkra. Itt felfedeztük a ház környékét, az otthonos téli szállást, majd a ház mellett ötven méterre levő sziklapárkányon egy kimerítő vacsorát tartottunk, minekután tábort vertünk a párkány alatti fennsíkon a hóban.

Csapat Drei  Zinnen

Másnap felhős napra ébredtünk, bár időnként egy-egy résen keresztül megmutatta magát a nap. A szokásos reggeli vackolódás után elindultunk a Paterkofel (M. Paterno) megmászására. Elbeszélések és filmek ködös emlékei alapján felkészültünk rá, hogy az út jelentős része alagutakban, ill. via ferrátákon át vezet. A beszállás helye azonban ahány térkép létezett, annyi félének bizonyult, mi a gerincen a sziklatornyok között vezetőt választottuk. Hamarosan elértünk egy pontig, ahol már omladékos, közel függőleges falak zárták ki a lehetőségét, hogy jó úton járunk. A nyugati falon is kerestük az útvonal nyomát - hiába. Az esetleges ösvényeket a hó befedte, kötélbiztosításoknak nyomát sem láttuk. Mint hazautazásunk után kiderült, a kulcsot itt kellett volna keresni egy alagútnyílás formájában, amely talán azonos volt azzal a fekete folttal amelyen polemizáltunk egy sort.

Tabor Paterno
Mászás Toblinger Knoten

A süppedős hó kizárta egy hosszú túra lehetőségét, így a közelben szándékoztunk újabb úticél felé nézni. Visszasétálva a menedékházhoz a Sextnerstein (Sasso di Sesto) barlangjai felé vettük az utunkat. Ezek a kis lukak - ahol azért néhány ember bátran és kényelmesen bivakolhat - valószínűleg lőállások voltak még az első világháborúban. Egy-két hüvely és a helyenként rozsdásodó szögesdrót szintén erre utalt. A tetőre vezető útnak semmiképpen nem akartuk a jelzettet választani, hiszen az egy jelentős kerülőt jelentett volna a térdig-combig érő hóban, amiből már elegünk volt. Végül a barlangok jobboldalán kapaszkodtunk fel a sziklás lejtőn, amely egy meredek havas szakaszon keresztül vitt fel a tetőre. Innen szép kilátás nyílt a keletre fekvő völgyre és tengerszemekre is. Gyors elhatározással folytattuk tovább a Toblinger Knoten (Torre di Toblin) felé, amely merész oszlopszerű formájával vidám via ferrátás úttal kecsegtetett.

Toblinger Toblinger

A nyugati fal alatti meredek behavazott morénalejtőn át közelítettük meg a beszállás feltételezett helyét az északi oldalon. A hótaposásban ismételten megtapasztaltam a Murphy-törvényt - amikor már csak karnyújtásnyira voltam a biztos haladást jelentő sziklás résztől, combig süppedtem a hóba, hogy aztán négykézláb kúszva érjem el azt egy további kimerítő percben. Sikerült felfedezni a csúcsra vezető háromszögjelzést a falra festve. Az út első szakasza széles párkányokon vezetett, ahova a könnyűsége miatt nem is tettek drótkötélbiztosítást. Persze a méteres vastagságban hóval fedett útvonalak, most másfajta kihívást jelentettek, mint augusztusban. Csak hosszas pucolómunkával váltak tisztává az utak, majd a hóeltakarítás folytatódott az egész út hosszában, az alul levők nagy örömére, akik helyenként kaptak a nyakukba egy kis áldást. Ez ellen, és az apró kövek ellen is hasznosnak bizonyul a védősisak, amelyet mindannyian magunkkal vittünk. Az út további része egy két rövid, de annál dolgosabb harántozástól eltekintve egy vályúban vezetett felfelé, ahol a durvább részeken fémlétra nyújtott segítséget a mászásban. A hó helyenként teljesen maga alá temette a biztosítókötelet, így néhányszor csak a zuhanásgátlók sorba kötésével jutottunk át egyik pontról a másikra. A hólejtők itt sem voltak meredekebbek, mint amelyeket a morénás résznél bejártunk, azonban kétséges volt, hol ér véget a hó és kezdődik a szikla, nem beszélve a százméteres repülésről amely a nem biztosított kicsúszó mászó osztályrészének mutatkozott. A csúcshoz közeledve szaporodni kezdtek az erőelemek, a hágóvas ellenére is többnyire a kezünk erejével sikerült csak néhány szakaszt leküzdeni. Így harminc méterrel a csúcs alatt Mártás úgy döntött hogy inkább a lemászásra tartalékolja az erejét, és hárman folytattuk tovább. Sietve felkapaszkodtunk a 2617m magas csúcsra, ahol a felhők miatt nem sok mindent láttunk, s a tradicionális csúcssör elfogyasztása, majd videózás és fényképezés után gyorsan elindultunk lefele. A visszaútnak természetesen nem az ereszkedőutat választottuk, mivel az egy ismeretlen feltételezhetően megannyira behavazott részen át vezettett, nem beszélve Mártásról, aki hallótávolságra várt minket.

Toblinger Tábor

Visszaútnak végig a már bejárt szakaszt követtük, így a csapáson könnyebben haladhattunk a tábor felé. A megérkezés után vacsoráztunk egyet, majd még világosban lefeküdtünk aludni. Este elkezdett esni a hó, és szél csapkodta a sátrat, ezért erőt véve magamon felkeltem és szorosra húztam a köteleket, amelyek az odahordott kövekhez rögzítették a sátrat, valamint a síbotommal kötöttem ki a ponyva széltől behorpadt közepét.
Másnap reggelre elállt a hóesés, és az idő is tisztulásnak indult. Reggelire megpróbáltuk megenni a maradék kaját - ez a gigantikus mennyiség miatt nem sikerült - majd összepakolás után elindultunk vissza az autóhoz. A fölfele oly kínos szakaszokon most boldogan trappoltunk lefele. A patakhoz érve még megálltunk fürödni egyet, majd a kocsinál történő molyolás után hazafelé vettük az utunkat.
Bár a hó erősen lekorlátozta a tervezett programunkat, mégis egy vidám és izgalamas túrának lehettünk részesei nem zavartatva senki mástól, amely elképzelhetetlen a nyári hónapokban.

Tre Cime A csapat


A túráról a sok fényképfelvétel mellett egy amatőrfilm is készült "Gringos in the Dolomites" címmel (a képek nagyrésze egyébként erről lett digitalizálva).

Az oldal képeiről (jobb gomb segítségével tekinthetőek meg nagyobb méretben) :
- Tofana di Roses, Tofana di Mezzo
- Cinque Torri
- A csapat nekivág az útnak
- A Drei Zinnen
- Táborunk - Sextnerstein a háttérben
- A Paterkopfel (M. Paterno)
- Mászás a Sextensteinre
- A Toblinger Knoten
- Egy hóval telt vályúban a Toblingeren
- Egy másik vidám szakasz
- Bóna teszteli a csúcs alatti részt
- Táborunk a Sextensteinre csúcsáról (jobb alsó sarokban nagyítva is)
- A Drei Zinnen felhőben
- A csapat a túra végén