Másnap a reggeli csaknem felhőtlen ég azt a boldog hírt jelentette, hogy a tervezett tartalék program (sziklamászás és túrázás a Garda-tónál) helyett kitarthatunk az eredeti elképzelés mellett. A hotel melletti parkolónál megkajáltunk, majd összepakoltunk, és gigantikus hátizsákunkkal elindultunk a völgyben felfelé. A fenyvesekkel körülölelt ösvényt csak néhol szakította meg egy-két keresztirányú vízmosás, ami a gleccserek erejéről tanúbizonyságot adva a komplett utat elmosta 10-20 méter szélességben. Még az első meredek rész előtt elértük a hóhatárt, amely a vártnál nagyobb akadályt jelentett számunkra. A nyáron oly barátságos szerpentinút most küzdelem volt a térdig, helyenként combig erő olvadt hóban. Ennek megfelelően az út további részén a meredekebb sziklás részeket preferáltuk, amely az egyenetlensége és porózussága ellenére még mindig biztosabb alternatívának bizonyult.
Így szenvedtük lassan egyre magasabbra magunkat súlyos terhünkkel a hátunkon. Feljebb érve már a tájékozódás is nehézséggé vált, mert eddig ugyan valamennyire sikerült rekonstruálni az útvonalat a helyenként megmutatkozó ösvényből és útjelző táblákból, de ez addigra teljesen eltűnt a hó alatt. Különböző teóriák alapján végül a "Bóna-direkt" útvonalat követve egy szűk vályuban felkapaszkodva jutottunk fel a Drei Zinnen Hütte alatti fennsíkra. Itt felfedeztük a ház környékét, az otthonos téli szállást, majd a ház mellett ötven méterre levő sziklapárkányon egy kimerítő vacsorát tartottunk, minekután tábort vertünk a párkány alatti fennsíkon a hóban.
Másnap felhős napra ébredtünk, bár időnként egy-egy résen keresztül
megmutatta magát a nap. A szokásos reggeli vackolódás után elindultunk
a Paterkofel (M. Paterno) megmászására. Elbeszélések és filmek ködös
emlékei alapján felkészültünk rá, hogy az út jelentős része
alagutakban, ill. via ferrátákon át vezet. A beszállás helye azonban
ahány térkép létezett, annyi félének bizonyult, mi a gerincen a
sziklatornyok között vezetőt választottuk. Hamarosan elértünk egy
pontig, ahol már omladékos, közel függőleges falak zárták ki a
lehetőségét, hogy jó úton járunk. A nyugati falon is kerestük az
útvonal nyomát - hiába. Az esetleges ösvényeket a hó befedte,
kötélbiztosításoknak nyomát sem láttuk. Mint hazautazásunk után
kiderült, a kulcsot itt kellett volna keresni egy alagútnyílás
formájában, amely talán azonos volt azzal a fekete folttal amelyen
polemizáltunk egy sort.
A süppedős hó kizárta egy hosszú túra lehetőségét, így a közelben szándékoztunk újabb úticél felé nézni. Visszasétálva a menedékházhoz a Sextnerstein (Sasso di Sesto) barlangjai felé vettük az utunkat. Ezek a kis lukak - ahol azért néhány ember bátran és kényelmesen bivakolhat - valószínűleg lőállások voltak még az első világháborúban. Egy-két hüvely és a helyenként rozsdásodó szögesdrót szintén erre utalt. A tetőre vezető útnak semmiképpen nem akartuk a jelzettet választani, hiszen az egy jelentős kerülőt jelentett volna a térdig-combig érő hóban, amiből már elegünk volt. Végül a barlangok jobboldalán kapaszkodtunk fel a sziklás lejtőn, amely egy meredek havas szakaszon keresztül vitt fel a tetőre. Innen szép kilátás nyílt a keletre fekvő völgyre és tengerszemekre is. Gyors elhatározással folytattuk tovább a Toblinger Knoten (Torre di Toblin) felé, amely merész oszlopszerű formájával vidám via ferrátás úttal kecsegtetett.
A nyugati fal alatti meredek behavazott morénalejtőn át közelítettük
meg a beszállás feltételezett helyét az északi oldalon. A hótaposásban
ismételten megtapasztaltam a Murphy-törvényt - amikor már csak
karnyújtásnyira voltam a biztos haladást jelentő sziklás résztől,
combig süppedtem a hóba, hogy aztán négykézláb kúszva érjem el azt
egy további kimerítő percben. Sikerült felfedezni a csúcsra vezető
háromszögjelzést a falra festve. Az út első szakasza széles
párkányokon vezetett, ahova a könnyűsége miatt nem is tettek
drótkötélbiztosítást. Persze a méteres vastagságban hóval fedett
útvonalak, most másfajta kihívást jelentettek, mint augusztusban.
Csak hosszas pucolómunkával váltak tisztává az utak, majd a
hóeltakarítás folytatódott az egész út hosszában, az alul levők
nagy örömére, akik helyenként kaptak a nyakukba egy kis áldást.
Ez ellen, és az apró kövek ellen is hasznosnak bizonyul a védősisak,
amelyet mindannyian magunkkal vittünk. Az út további része egy két
rövid, de annál dolgosabb harántozástól eltekintve egy vályúban
vezetett felfelé, ahol a durvább részeken fémlétra nyújtott
segítséget a mászásban. A hó helyenként teljesen maga alá temette
a biztosítókötelet, így néhányszor csak a zuhanásgátlók sorba
kötésével jutottunk át egyik pontról a másikra. A hólejtők itt sem
voltak meredekebbek, mint amelyeket a morénás résznél bejártunk,
azonban kétséges volt, hol ér véget a hó és kezdődik a szikla, nem
beszélve a százméteres repülésről amely a nem biztosított kicsúszó
mászó osztályrészének mutatkozott. A csúcshoz közeledve szaporodni
kezdtek az erőelemek, a hágóvas ellenére is többnyire a kezünk
erejével sikerült csak néhány szakaszt leküzdeni. Így harminc
méterrel a csúcs alatt Mártás úgy döntött hogy inkább a lemászásra
tartalékolja az erejét, és hárman folytattuk tovább. Sietve
felkapaszkodtunk a 2617m magas csúcsra, ahol a felhők miatt nem sok
mindent láttunk, s a tradicionális csúcssör elfogyasztása, majd
videózás és fényképezés után gyorsan elindultunk lefele. A
visszaútnak természetesen nem az ereszkedőutat választottuk,
mivel az egy ismeretlen feltételezhetően megannyira behavazott
részen át vezettett, nem beszélve Mártásról, aki hallótávolságra
várt minket.
Visszaútnak végig a már bejárt szakaszt követtük, így a csapáson
könnyebben haladhattunk a tábor felé. A megérkezés után vacsoráztunk
egyet, majd még világosban lefeküdtünk aludni. Este elkezdett esni a
hó, és szél csapkodta a sátrat, ezért erőt véve magamon felkeltem és
szorosra húztam a köteleket, amelyek az odahordott kövekhez
rögzítették a sátrat, valamint a síbotommal kötöttem ki a ponyva
széltől behorpadt közepét.
Másnap reggelre elállt a hóesés, és az idő is tisztulásnak indult.
Reggelire megpróbáltuk megenni a maradék kaját - ez a gigantikus
mennyiség miatt nem sikerült - majd összepakolás után elindultunk
vissza az autóhoz. A fölfele oly kínos szakaszokon most boldogan
trappoltunk lefele. A patakhoz érve még megálltunk fürödni egyet,
majd a kocsinál történő molyolás után hazafelé vettük az utunkat.
Bár a hó erősen lekorlátozta a tervezett programunkat, mégis egy vidám
és izgalamas túrának lehettünk részesei nem zavartatva senki mástól,
amely elképzelhetetlen a nyári hónapokban.
A túráról a sok fényképfelvétel mellett egy amatőrfilm is készült
"Gringos in the Dolomites" címmel (a képek nagyrésze egyébként erről
lett digitalizálva).
Az oldal képeiről (jobb gomb segítségével tekinthetőek meg nagyobb méretben) :
- Tofana di Roses, Tofana di Mezzo
- Cinque Torri
- A csapat nekivág az útnak
- A Drei Zinnen
- Táborunk - Sextnerstein a háttérben
- A Paterkopfel (M. Paterno)
- Mászás a Sextensteinre
- A Toblinger Knoten
- Egy hóval telt vályúban a Toblingeren
- Egy másik vidám szakasz
- Bóna teszteli a csúcs alatti részt
- Táborunk a Sextensteinre csúcsáról (jobb alsó sarokban nagyítva is)
- A Drei Zinnen felhőben
- A csapat a túra végén