[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Grossglockner
Örömteli félsiker, 2000 december

Előzmények

Oldott kéveként világba szétszórt gringók túrázni akarnak a két ünnep között? Glockner!!! - hát ilyen képtelen ötlet is csak Bóna fejéből pattanhat ki. Mindenesetre egy maratoni emilezés, és soha nem tapasztalt szervezettséggel zajló felszerelésvásárlás, felelősségmásratarhálás, lábra, hátra, fejre gyúrás, lavina és időjárás onlájnfigyelés előzte meg a vállalkozást. Miután nímand Cseke kihullott - Bóna, Gabibá es jómagam maradtunk, mint kemény mag.
A 26-i délutáni indulás hagyományosan pocsék időben történt, és a zuhogó eső ki is tarott Lienzig. Szerencsére a Lucknerhaus nyitvatartása miatt az út le volt túrva, így helyből 700m szintklönbséget letudtunk a másnapra tervezett útból. Hajnal egykor sátrat vertünk a parkolóban, fél óra alatt kigyűrtük a tokjából Bóna tengerszinti levegőtől dagadó matracát, majd nyugovóra tértünk.

Glockner

Másnap túl egy reggeli teán, egy végtelen pakoláson, és Gabibá végtelenül naív fárasztó kérdésein (pakoljak hálózsákot?, befüzzem a cipőm?, etc.) bohóckodtunk egy sort a webkamera előtt, hátha valaki néz. A jónak mondható időben megindultunk végre, lendületunkből csak a Luckner Hütte alatti egyre vastagodó hóréteg vett vissza. A háznál aztán kajálás, és tekintve, hogy nyári napsütés lepett meg minket, beindult a 20 kilónyi fotócucc előkaparása, és a nonstop fotózás, videózás. Hótalpainkkal is tettünk pár próbakört, és az elégedett nyugtázást, valamint a másik talpának adekvát fikázását követően így is folytattuk. A patak utolsó keresztezésénel bölcsen megtöltöttem két félliteres palackomat (amit aztán hülye módon elhagytam a következő néhány órában).
A nap végere a Studl Hütte elérését vettük célba, így eltértünk az Erzherzog Johann Hüttére vezető direkt úttól, amit korábban bejártam. Gabibá új lévén a terepen, Bóna pedig a Heiligenblut irányából felvezető utat ismervén, innentől fogva a nyomokat tekintettük irányadónak.

Erőemelés, 1. kísérlet. Helyszín a Lucknerhaus parkolója	Napsütötte kapaszkodó a Lucknerhütte felé	A Stüdlhütte felé vezető völgy. A Glockner bal oldalán rajzolódik ki egy jövőben kivitelezendő út a II-III. nehézségű Stüdlgrat.

Hamarosan belefutottunk egy meredekebb szakaszba, itt aztán megváltunk a hótalptól, ami hasznos volt a kemény havon, szívás a puhán. Az útvonalat lecsekkelendő előkaptam volna térképemet, de a jól megszerkesztett kabátzsebemből elhullajtottam valahol. Megkövettem társaim hosszas morgolódását, majd mentünk tovább. A nyomok egyszer csak egy fordulót vettek a lanovka póznák irányába direkt felfelé, aminek legkevésbé én örültem, mert így is nehéz volt tartani az ütemet a többiekkel. A 45 fokos lejtőn négykézláb kapaszkodva végül elértük a pontot - ahol rajöttunk, hogy baromira elkevertünk. Harántozás, meg ereszkedés a szürkületben vissza a völgybe. Aztán gyorsan be is sötétedett, elő a fejlámpa, nyomulás a völgyben felfelé. Bóna előre is nyargalt, és a vókitókin keresztül motivált, hogy már közel a ház. A korábban magamra erőltetett cammogó tempó ekkor már gerincvelőből jött, tíz-tizenöt lépésenkent megállva araszoltam felfelé. Jutalom a nap végén: egy frankó téli szállás WC-vel, sparhelttel, temérdek tüzifával.
Neki is álltunk főzni, meg tervezni a másnapot - könnyített cuccal a csúcsig és vissza, esetleg megalvás az Erzherzogban. Nyugodt, csendes éjszakának néztünk elébe, mikor is betoppant egy szakasz hegyivadász, akik épp a szabadságukat töltötték. Egyből pipafüst és tiroli népzene lengte be a kunyhót - Gabibá így legalább a hangját halhatta annak a népviseletbe öltözött, darázsderekú, nagymellű helyi bébinek, akiről folyton ébren álmodozott. Az egyik cserzettarcú öreg cápingerrel elkezdtem beszélni az időjárásról, hogy mi várható stb. A válasz nem volt túl megnyugtató - szél, havazás, köd három napig.
Másnapra be is jött a jóslat, egy újabb mobiltelefonálás után a katonák a lesíelés mellett döntöttek. Mi még gondoltuk csak nem adjuk fel, és maradtunk. Beindult hát a főzőcskézés, a magyarázás, valamint előkerült a sok fotócucc, és elkezdtük egymást fényképezni, videózni az asztal túlvégeiről. A két osztrák fazon, aki még rajtunk kivül a házban volt, rendre ki is bukott rajtunk, de ennek megvitatása túlmutatott volna azon a napi tíz mondaton, amit egy nap egymás között váltottak. Az egyik aztán elindult megtekinteni a déli gerinc beszállását, amire - mint kiderült később - vállalkoztak. Mi már kínunkban kitakarítottunk, vágtunk egy rakás fát, mire kipattant a szikra: FILMFORGATÁS! Gabibá és Bóna Gringó a könyörtelen Gringo Dome megmászói, én a kameraman. Telepakolták a hátizsákokat, és irány a húsz méterre levő hóbucka. Itt aztán pár jelenet a megérkezésről, hóbarlangásásról stb. Ezután a stáb visszavonult a házba, ahonnan Gabibá mindenféle hülye indokokkal nem is akart kimozdulni többet. Gringóval még forgattunk pár kombinált szakaszos mászást, mire felértünk a ház feletti szikla tetejére. Sajna nem készültem ilyen hosszú akcióra (értsd a kamerán kívül semmi mászócuccom nem volt), így a közeli csúcs megmászását elhalasztottuk.
Sötétedés után befutott egy csapat, előtte könnyelműen fogadtam hogy a túra végén leviszem az összes szemetetünket, ha van nő a csapatban. Hát volt vagy négy. Mindenesetre a fiatal lengyel társaság kellőképpen ki volt bukva, kivált némi joint elszívása után. Így aztán csak pár forduló után jöttek rá, hogy a hó igen lassan fog megolvadni a lábasaikban, ha nem gyújtanak be újra. Mi továbbra sem hagytuk el optimizmusunkat, amit erősített, hogy csillagfényes este köszöntött ránk. Betáraztunk pár liter vizet, megtuningolva instant teaporral.
Közben Bóna orra vére már sokadszorra spontán eleredt, ami csak azért volt kritikus, mert hamar sikerült leredukálni a WC-papírok és papírzsepik mennyiségét. Persze az élet kemény, székletünk nem mindig, így kudarcba fulladt a két papírzsepi/akció válságterv. Maradt a kényszerű módszer - hógolyó gyúrása és alkalmazása külsőleg.

A téli szállás meghitt melege	Bóna Gringó Sherpa	Gabibácsi az első próbálkozásunk helye alatt tapogatódzik.

A hajnali kelés elég hervasztónak bizonyult, mert az idő a tegnapinál is egy kicsit rosszabb volt. Berendezkedtünk várakozásra napfelkeltéig, hátha történik valami csoda. Gabibá bizonygatta, hogy semmi gond, és irány a hegy. Mi Bónával, akik már láttuk a csúcsszakaszt visszafogottabbak voltunk az indulást illetően. Bár volt GPS-ünk, így az eltévedés esélye igencsak lecsökkent, a szélben kavargó hó meg a köd még egy sikeres csúcsmászás esetén is csak egy fogcsikorgatva kierőszakolt élményt jelentett volna. Maradtunk hát a B-tervnél és a ház fölötti majdnem háromezres csúcs megmászását jelöltük ki célnak, majd a levonulást a parkolóba.
Összepakoltuk hát könnyített felszerelésünket, felcsatoltuk a hótalpakat és elkezdtünk oldalazni a Blauwand úton (legalábbis a hó alól kikapart útjelző táblára ez volt írva) Így haladtunk a gerinc alatti hólejtőn a sziklás részig, amiben tegnap a csúcsmászás kulcsát véltük felfedezni. A lejtő közben egyre meredekebbé vált, megnehezítve a hótalppal haladást. Ekkor átváltottunk hágóvasra és Gabibá előrement letesztelni a sziklát. A bekötést elhárította azzal, hogy úgyis mély a hó és nem csúszik a völgy aljáig. A távolról egyszerű kombinált út törékeny paladarabokból állt amely nem kínált biztos fogásokat és biztosítási pontokat. Néhány perc szenvedés után visszavonulót fújtunk és megállapodtunk hogy megkíséreljük a kuloárt amely alatt korábban elsétáltunk.
A visszafordulás után én kerültem előre, így most a süppeddős porhóban nekem jutott a tiszt, hogy csapást gázoljak. Egy ponton helyzetem annyira reménytelenné vált, hogy már csaknem elástam magam, mi több teljesen lehetetlennek bizonyult kikeverednem. A többiek közben elsétáltak fölöttem, és felszólítottak, hogy hagyjam azonnal abba a szánalmaskodást. Ez az epizód úgy vonult be a történelembe, hogy 'amikor Ludmány megőrült'. Végül csak felcsatoltam a hótalpakat, és sikerült őket beérnem. A kuloárban már viszonylag egyszerűen felkapaszkodtunk és rövidesen a csúcson voltunk, amit egy fakereszt jelzett.

A kulcsot jelentő ferde hófolyosó	A 'Grigo Dome' csúcsán: Gabibá, Lud, Boncó	Egy semmitmondó, de annál népszerűbb fotó az levonulásról.

Itt aztán fotózás-hegyek, csúcssör egymás túrán elkövetett bénázásainak felhánytorgatása, amihez kitünő kiindulópont volt, hogy egy flaska tea leszánkázott Bóna hátizsákjából a mélybe. Ilyen és hasonló vígasságok közepette iszonyatos robaj rázta meg a völgyet - valahol a távolban egy hatalmas kőlavina zúdult le, remények szerint elkerülve a két osztrák mászót, akik ilyen időben is nekivágtak a III szakaszokkal tarkított déli gerincnek.
Összekaptuk cuccainkat, lecsattogtunk a házig, behánytuk a maradékot aztán tovább. Hihetetlenül jó tempóban haladtunk lefelé kavarva magunk körül a havat, amely talpak nélkül alighanem csak úszva lett volna leküzdhető. A Lückner Hütte alatt találkoztunk egy sítúrázó magyar csapattal is, akik szintén csúcsmászási reményekkel érkeztek a hegyek közé. Innen még egy rövid séta volt az autóig, pakolás, aztán vezetés haza a gány időben.

Bar a csúcsmászással lett volna teljes a program, így is egy szórakoztató túrát sikerült még beékelnünk az ezred végére, és nem utolsósorban a tömegturizmustól mentes téli idényt megkedvelvén március elejére a Dolomitok szót bevésni a naptárunkba. (Oszt jól csak nyáron lett belőle valami.)

A képek Bóna Gringó munkásságának gyümölcsei, ráklikkelve jönnek fel a nagyított verziók.