Tanulópénz fizetése, 1998 május
A megelőző évben történt mászásokon és túrákon felbuzdulva már kora tavasszal elkezdtük az éves akciók tervezgetését. Fő (és hasonlóan elvakult) partnert találtam Marci barátomban, akivel a mászóedzések során ismerkedtem meg. Eredetileg márciusban terveztük a túrát a Grossvenedigerre - aztán ez Grossglocknerre változott, és a lavinaveszély, meg az egyéb elfoglaltságok miatt májusra csúszott.
A túra szervezése megfelelően rosszra sikeredett - állandóan változott a csapat összetétele az új jelentkezések és lemondások miatt. Az időjárás amelyet a net élő kamerái, műholdképei és előrejelzései alapján folyamatosan követtünk, meglehetősen kétesélyes jóslatokat mutatott (de legalább nem volt lavinaveszély).
Végül az utolsó nap kapkodva össze a szükséges cuccokat (amelyből, mint kiderült kimaradt egy s más) és ketten, de mindenre elszántan indultunk neki péntek reggel a sok vidám utat megélt, bátyámtól kölcsönzött VW transporterrel. A max. 100 km/órás tempó ellenére 11 óra autózás után érkeztünk meg Kals-ba, ahonnan egy hegyi szerpentin vezetett fel az 1950m magasan található Lücknerhausig.
A szerpentin mentén elhaladunk egy nyitott sorompó alatt, melyből arra következtettünk, hogy sikeresen megúsztuk a hegyi magánutakon fizetendő baksist.
Az autóval a ház melletti parkolóban álltunk le, és még láthattuk a lemenő nap fényében tündöklő csúcsokat, és a Glocknert egy pamaccsal a csúcsán (ez utóbbit hiába szugeráltuk, nem távozozott). Kicsit sétáltunk a környéken, a nagyon kedves vörös hajú lánytól a szállóban kértünk és kaptunk vizet és biztató időjárás-előrejelzést. Az éjszakát a mikróbusz szivacsának kényelmében töltöttük el.
Marci - akit saját bevallása szerint hajnalban rúgdosni kell - nemcsak hogy saját elhatározásából felkelt kora reggel, de még erre engem is rábírt. Így történhetett, hogy jólakottan indulhattunk neki hatkor az utunknak, szemközt a Glockner csúcsával amely a kristálytiszta égben csúcsosodott a magasba.
Rendre meg-megálltunk valami öltözködés miatt, ami azért nyúlt hosszúra, mert következetesen minden a hátizsák legalján volt. Aztán átváltottunk műanyag bakancsra, mihelyt a Lücknerhütte fölött elértük a hóhatárt. Egy darabig vidáman baktattunk a normál útvonalon (mellettünk sorba araszoltak el a sítúrázók), aztán amikor a Stüdlhütte északi hegyoldalába kezdtünk felkapaszkodni belemásztunk egy olyan szakaszba, ahol térdig, majd derékig süppedtünk a hóba. Látván a dolog lehetetlen voltát, úgy döntöttünk, hogy a sítúrázók útvonalán folytatjuk az utat, amely egy kis gerinc mentén vezet fel a csúcs és az Erzherzog Johann Hütte alatti gleccserre. Ennek megfelelően nadrágunkat letesztelvén lecsúsztunk a völgybe és a túloldal napsütötte de keményebb haván, közvetlenül a sziklás rész mentén keztdük ismét a felfelé kapaszkodást. Bár a kötélnek köszönhetően én cipeltem a nagyobb pakkot, minden fáradtság nélkül lépdeltem elöl,
míg ki nem értünk egy lankásabb szakaszra, ahol egy-két magányos sziklatoronytól eltekintve a gleccser uralta a terepet. Itt bekötöttük magunkat és tovább haladtunk felfelé, helyenként el-el süppedve a hóba.A szikrázó nap keményen sütötte az arcunkat, ami már csak azért is kínos gondolatokat ébresztett bennünk, mivel a Labellót, meg a naptejet otthon hagytuk. Szerencsére egy vidám jénai házaspár (aki utánunk indult, de már lefele síelt a menedékháztól) megajándékozott minket egy naptejjel, és azt hiszem ez volt az a momentum, ahol megúsztuk arcunk tökéletes szénné égését.
Az idő múlt, a lejtő egyre meredekebbé, a hátizsák egyre nehezebbé vált, csak a menedékház tűnt ugyanolyan távolinak a maga néhány száz méteres távolságával a sziklagerinc tetején. Egy meredek hólejtőn felkapaszkodva elértük a gerincet (amit talán célszerűbb lett volna végig követni, mint azt lefele tettük) és kezdetét vette a sziklázás száz méternyi meredek letörésekkel mindkét oldalon. A mászás során, amely technikailag egyáltalán nem volt nehéz, segítségett nyújtott a beépített fix acélkötél. Ahol épp hiányzott, vagy a hó alá volt temetve ott maradt a lépésenkénti csákányleszúrás, vagy fogáskeresés, mert a nagy hatizsákommal tartottam egy egyensúlyvesztés okozta kibillenés lehetőségétől. A végén már a kimerültségtől és a problémás szakaszok miatt, már jónak számított a 10m/perc sebesség. Aztán persze jött a szokásos érzékcsalódás, amikor a karnyújtásnyira lévő menedékházig még vagy háromszor meg kellett állni pihenni, de aztán csak elérkezett a pillanat fél négykor, amikor a téli szállásnál lekerült végre a hátunkról a zsák.
A 3400m-en felépített Erzherzog Johann Hütte, kitűnő kilátást biztosított minden irányba. Körbetekintve látható volt a Franz Joseph Haus és a Pasterzen gleccser, a csúcsok erdeje egészen a Lienzi Dolomitokik, vagy talán még azon is túl, a völgy és a gleccser amin felküzdöttük magunkat, ismét távolban a Grossvenediger fehér piramisa, és közvetlen közel a Grossglockner havas kuloárokkal tagolt sziklatömbje.
A téli szállás egy asztalt, egy tűzhelyet, és kb. 10 fekhelyet tartalmazott. Felderítve a további helyiségeket még vagy 20-30 alvóhelyni hely akadt, illetve le lehettett menni az alagsorba a WC-re. A hangulat eléggé tükrözte a téli idényvég problémáit - tűzifa helyett bútordarabok, az előtérben kőkeményre letaposott hó, a WC csaknem tele a téli idény összes mászójának komposztjával. Persze nekünk akkor ez a világ legjobb helyénak számított, ettünk valamit, jeget olvasztottunk (szigorúan a tetőről bányászott jégcsapokból, azt talán mégsem vizelték össze mindenféle renitens elemek) és lepihentünk. Nyolc óra előtt még befutott egy öt fős vidám olasz sítúracsapat, de az ilyenkor szokásos sztorizás a hiányos angoltudásuk miatt most elmaradt.
Reggel ismét hatkor keltünk, de csalódottan kellett tudomásul venni, hogy a látótávolság csak 20-30m. Ilyen ködben az egyetlen dolog amit tehetünk, a leereszkedés az ismert és a sziklák által jól meghatározható útvonalon. Bízva az idő jobbra fordulásában komótosan elkezdtünk jeget olvasztani, és reggelit készíteni. Szerencsénkre az idő kitisztult, és voltak pillanatok, amikor ismét teljességében szemlélhettük a Glocknert.
Végül tíz órakor indultunk neki a csúcsnak. Mivel kissé elnyűttnek éreztem magam, Marci vállalta be a kötél cipelését és a nyomtaposást. Ez utóbbi különösen akkor volt hasznos, amikor a közel 45 fokos lejtőn már kisebb rúgásokkal is így sikerült lépést biztosítani magamnak. Mint később kiderült, ismét elhagytuk a normál utat, ami kitér jobbra egy lankásabb részre és onnan fordul vissza balra egészen a hegyláb meredek részéig. Így egy lankásabb platóra felérvén rövid séta után nekivághattunk az utolsó meredek havas szakasznak. A hegy északi oldalába kerülvén hó egyre keményedett, ezért felcsatoltuk hágóvasainkat. A fáradtság, vagy talán a hegyibetegség egyre inkább kiszívta az erőt belőlem, ezért még pihenőkkel is csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudtam tovább mászni. Tudtam, hogy az utolsó rész, de a ‘scharte’ mindenképpen kétemberes szakasz a biztosítás miatt, ezért a büszkeségem mellett még az is hajtott, hogy nem hagyhatom cserben a mászópartnerem. Végül sikerült felküzdeni magam a havas kuloáron melynek a túloldala egy jóval meredekebb leszakadás volt. Bár a felhő megint kezdett sűrűsödni körülöttünk, lassan minden egyes mozdulatot megfontolva kezdtünk el kapaszkodni a gerincen fölfelé. Helyzetünket nehezítette, hogy az út vegyesen volt sziklás és havas, így gyakran előfordult, hogy sem a csákányt nem tudtuk biztonságos mélységbe verni, sem a sziklán nem találtunk fogást. A gerincszakasz szintén nem volt nehéz, viszont helyenként meglehetősen keskeny volt az út, és a többszáz méteres meredek lejtők nem sok jóval kecsegtettek egy kicsúszást illetően. Közben egyre sűrűbbé vált a köd, az oldalt lefutó pillérek a semmibe futottak bele, ráadásul elkezdett esni a hó is.
Aztán Marci a Kleinglockner tetején ülve leszólt hozzám 3 méterrel lejjebb:
- Forduljunk vissza.
Mit gondol ilyenkor az ember 40 méterrel a csúcs alatt? Hát mindenképpen a sok erőfeszítésre, az anyagi kiadásokra, és egyáltalán az egész vállalkozás sikertelenségére. Ez hatványozottan nyomasztott engem, aki már-már úgy érzem, hogy valami állandó balsors kísér útjaimon. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy egy hatalmasat bukhatunk azért a tizenöt percért, amit egy ködbe burkolódzó csúcs meghódítására áldozunk.
- Jó, forduljunk.
Mindezt mondtam a legkisebb szívfájdalom nélkül, és így utólag is csak azt vallom, jól tettük, hogy visszafordultunk.
A lemenetelnél elértünk egy kitettebb szakaszhoz, ahol egy kampóhoz biztosítva terveztünk a kötélen leereszkedni. Én ereszkedtem Marci nyolcasával (még egy dolog, amit otthonfelejtettem), ő pedig két HMS karabínerrel. Kesztyűs kézzel a merev kötelet a nyolcasba behelyezni egy kicsit más volt mint a hazai iskolafalakon, de azért ment. Két-három fél kötélhosszat ereszkedtünk le így, majd még gyalogoltunk egy kicsit lefele a sziklás beszállásig.
A kuloáron folytattuk a sétát lefelé. A lecsúszás már csak azért is bizonytalanná tette volna a helyzetet, mivel a látótávolság kb. 20m volt, egymás elvesztése pedig könnyen végzetes lehet. A nyomok keveredtek a lesiklók nyomaival, helyenként pedig teljesen befújta őket a porhó. A platóra érve kérdésessé vált a leereszkedés helye. A lejtőn harántoztunk ide-oda vagy száz métert, mire megleltük nyomainkat, melyek a házhoz vezettek. A lejtő aljától már a jellegzetes sziklaalakzatok és a jelzőoszlopok alapján tájékozódtunk, végül visszajutottunk a menedékházba.
Benn aztán fáradtan elnyúltam az ágyon. Szunyókálásomnak társam vetett véget, aki közben megfőzött egy adag spagettit, amit egy jókedélyű német mászóval hármasban költöttünk el. Bár magam olyannyira fáradt voltam, hogy a cipők felvétele is perceket vett igénybe, szerencsére Marci volt olyan erőszakos, hogy rábírt a szedelődzködésre, mielőtt még a sok új hó lehetetlenné nem teszi a leereszkedést.
Lassan ereszkedtünk le a gericen, és ezúttal végig követtük azt. A szikla és a gleccser határán eléggé hasadékgynús volt a terep, ezért ott egy kötélhosszon a hóba szúrt csákányról biztosítottuk egymást. A máskor oly egyszerű kötéladagolás most a teljesen kifárasztotta a kezeimet, a kötél végén pedig egy darabig csak a földet bámulva lihegtem. A továbbiakban a már bejárt szakaszon ereszkedtünk lefele a süppedős hóban.
Innentől kezdve a túra meglehetősen egyoldalúvá vált számomra. Állandóan lemaradoztam, és minden idegszálammal azon voltam, hogy nehogy elbillenjek a következő lépésben. A testi fáradtság természetesen a hangulatomra is hatást gyakorolt - csalódás és szégyen kavargott bennem, amiért ennyire hurka vagyok. Minden egyes lépés ami közelebb vitt a célhoz, egy küzdelem volt a test akaratával szemben, amely inkább helyben kinyúlt volna. Sem a sorozatos pihenések, sem a csokoládé vagy a limonádé nem nyújtott egy rövid megnyugvásnál többet.
Az alsóbb szakaszokon a hóesés havasesőbe váltott, a hó pedig helyenként térdig, vagy még magasabban ellepte a lábunkat. A Lücknerhütte után már szilárd úton folytattuk tovább lefele, ezen a szakaszon már képes voltam megállás nélkül gyalogolni.
A kocsihoz közeledvén fáradtságom apátiába ment át, így még az annyira várt megérkezésnek sem tudtam örülni. A mintegy ötórás ereszkedés után (normaidő két és fél óra) sárosan és nedvesen ültem a kocsiban magam elé meredve, miközben az eső kopogott a tetőn.
Nagy nehezen még rávettem magam, hogy valami kulturáltabb ruhát öltve elgyalogoljak a szállóig vízért, majd a vacsora után lepihentünk aludni.
A történet csattanója lehet, hogy itthon derült ki, hogy a gondos befűzés ellenére, valami hiba történt a filmtovábbítással, így a csodálatosnak remélt képeimből egy sem sikerült. (a fenti kép a webkamerás siteról van)
Összefoglalva: Bár csak egy hajszálon múlt a siker, ami mégis rossz érzést kölcsönöz az egész túrának, az nem más, minthogy kicsit nagyobb odafigyeléssel elkerülhető lett volna számos kínos epizód. A Glockner jó időben, kitaposott úton még a déli oldalról is megmászható egy nap alatt (persze kisebb pakkal és egy pár síbottal felszerelkezve).