Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Grossvenediger
Zsírkirályság a Venedigeren - 2001. október

Előzmények

Az ősrobbanáselméletet lehetne modellezni azzal, ahogy a KLUB tagjai megboldogult exmunkahelyünkről szétszóródtunk a nagyvilágba, hogy azán évek múltán megint egy cégnek a szekerét toljuk. Ezért aztán nem lehetett nehéz megszervezni egy alpesi túrát az október 23. körüli háromnapos hétvégére a Schobergruppe valamelyik szép csúcsára.
Illetve dehogy nem. Csekének nem volt cucca, Bóna gringó vagy beszámíthatatlanul másnapos volt, vagy azt hajtogatta, hogy neki téli szállás kell sok fával, tűzhellyel és 0 db óbégató németajkúval. Gabibá, akit negyediknek szerveztünk be, csak az üres zsebére mutogatott, aztán 4 órával a tervezett indulás előtt visszalépett. Még a villámgyors szervezkedés sem segített új embert bevonni negyediknek, így szombat délután hármasban indultunk neki az autópályának.
Még napokkal korábban jelöltük ki a Venedigert mint új uticélt a Matrei - Prager Hütte útvonalon. Igazán újdonságot nekem jelentett a téma, mert '97-ben betegség miatt 3400-ról visszafordultam, amíg a többiek megmászták a csúcsot. Bóna gringó még az alsó szakaszt is bejárta évekkel ezelőtt de ennek ellenére ő volt az akit legkevésbé izgatott az ismétlés gondolata.
Ezúttal a salzburgi autópályán mentünk, a kényelem és biztonság miatt váltott vezetéssel. Cseke minden létező lehajtót elrontott Bécsben, a holdkóros Bónát Németországból fejüket fogó rendőrök fordították vissza, én meg majdnem kivittem egy útjelző karót a parkolóban. Az Tauern-alagút ezúttal nemcsak sarcot (140ATS) hozott, hanem a túloldalon esős időt is, vagyis eredeti tervünk a kocsi mellett bivakolással ugrott. A nyitott faházakat alulról tehenek bélelték ki mindenféle szárazságú és keménységű ürülékükkel, és csak a hosszas keresgélés hozta meg egy nyilvános WC melletti raktárhelyiségben a tiszta, száraz érzést a nyugovóra téréshez.


Grossvenediger

Kilenc óra tájban kezdtünk éledezni, de az időjárás továbbra is esős volta nem késztetett minket kapkodásra, így nem kellett kilépni önmagunkból. Kipakoltunk a kuckóból és a fedett asztalok alatt komótosan reggeliztünk szuggerálva a felhőket. A pakolászást már a Matreier Tauernhaus előtti ismeretterjesztő telekommunikációs és információs komplexum (telefonfülke, térképek, oktatóképek) mellett folytattuk, és végre a nap is kisütött a felhők között. Hogy nagyobb eséllyel találjuk meg autónkat a parkolóban, egy 100 schillingest gyűrtünk be a parkolóautomatába hetijegy gyanánt (a napijegy 50ATS).
Délben sikerült is elindulnunk, hogy terv szerint 5-6 ra múlva befussunk az 1300 méterrel magasabban fekvő Neue Prager hüttébe. Aszfaltúton sétáltunk egy kilométert, majd makadámon folytattuk. A völgyben mellettünk kanyargott a patak, a fával borított hegyoldalak tetején pedig továbbra is felhők takarták a kilátást. Az enyhe emelkedésű széles völgy legelőknek és kis faházaknak adott helyet, egyik előtt még egy kacsaúsztatót is installált a telek derék tulajdonosa. Később jobbra az út mellett egy sziklába vájt kis kápolnára leltünk, majd egy újabb kis tanyára, amelynek egyik háza Venedigerhaus néven turistaszállóként működött. Még egy darabig haladtunk tovább a völgyben, ahol válaszút elé kerültünk. A Gletscherwegről hiányos németségünkkel úgy értelmeztük, hogy a táblák sokasága le akar beszélni minket, a 902 Bóna homályos emlékei szerint vízátfolyásokkal tarkított - most sem lehetett ez másképp. Maradt hát a klasszikus út a 902B, azazhogy volt egy kis kavarás mivel eggyel korábbi hídon mentünk át, illetve a másikat elmosta a víz. Kisebb bolyongások után ráleltünk az ösvényre, és kezdődött a kapaszkodás, mivel az eddigi 6 kilométeren mindössze 250 métert nyertünk szintben. Az út laza szerpentinben vitt felfelé amely egyrészt örömteli volt, másrészről méterről méterre közelebb kerültünk a tömör, szürke felhőréteghez. Papírforma szerint szitáló eső és 20 méter látótávolság vált hamarosan osztályrészünkké, és egyre csak reméltük hogy a következő kanyar már az Alte Prager hüttét hozza elibénk, ahol megpihenhetünk. Ez egyre késett, az eső meg csak nem hagyott alább - így kutyagoltunk szótlanul tovább. Egy pillantás a GPS magasssármérőjére úgyszint összetörte gyerekes reményeinket: még 200 méter.

Alpesi tanya a völgyben
Az Alte Prager hütte feletti szakasz
Egy havas betét a Neue Prager hütte alatt
Aztán minden véget szakad egyszer, megérkeztünk a házhoz és bevetettük magunkat a téli szállásra. Ez egy melléképület vagy 10 fekvőhellyel, szumma két pokróccal, edényekkel, tűzhellyel, fával. A vizet az ereszről lecsorgó eső szolgáltatta, ami rendesen beindult közben. Egy kicsit kvarcjáték-íze volt a dolognak, ahogy a folyamatosan mozgó vízssugár alá kellett bejátszanom a lábast. Kései ebédünk elogyasztása alatt kicsit mérséklődött az égi áldás, és nyakára hágtunk a maradék 300 méternek. Az ösvény itt már poroszosan elrendezett kövek között vezetett, néminemű havas szakaszokkal.
A sötétben egyszercsak kirajzolódott a Neue Prager hütte sziluettje, és pár sziklalépcsőn felhágtunk a teraszra, ahonnan a téli szállás bejárata nyílt. Boldogan dobtuk le a hátunkról a málhákat, és örömünket tovább növelte a ház felszereltsége. Az előtérből két szoba nyílt, az egyikben úgy 12 fekvőhely, a másikban 6, plusz tűzhely,, asztal, edények, fa. Megállapítottuk, hogy ez egy zsírkirály hely, különösen hogy rajtunk kívül nem volt senki. Bóna álma mindenesetre teljesült, kedvére főzhetett, hepázhatott, mint azt a túra szervezésekor fő kritériumként meghatározta. A hó kérlelhetetlenül esett, ami jelen pillanatban kitünő forrása volt leveseknek, teáknak, visszont nem volt bizalomgerjesztő a másnapi csúcsmászást illetően. Még jó hogy az időjáráselőrejelzés végig napos időt igért... Gondoltam hasznosítom magam, és vágok egy kis fát a szobából nyíló fáskamrában. A fa példásan fel volt szeleteve 25 centi vastag tönkökre, a probléma mindössze az volt, hogy átmérőben kétszer akkora volt, mint a tuskó maga, amin vágni kellett. Ilyen méretek mellett elég volt felaprítanom egyet, amiből vígan tüzeltünk a továbbiakban. Kimerítő vacsora után összevadásztunk fejenként 3-4 pokrócot - némelyik még öblítőillatú volt - és nyugovóra tértünk.

Másnap reggel motoszkálásra ébredtem, majd hamarosan a forrásával is megismerkedhettem egy kövér egér formájában. Mikor megmozdultam, filozofikus magányát sértve érezvén eltűnt a tűzhely melletti résben. Első utam a teraszra vezetett, ahol a mélybevizelés közben felmértem az időjárást - kb. 10 centi friss hó, viszonylag nyugodt levegő, csak a hegyek csúcsát érintették a tömören gomolyogó felhők. Máskülönben a kilátás pazarul tiszta volt a tegnapihoz képest, a gleccser pedig lenyűgözően elegáns, széles, fehér hullámokban indult le a magasból, hogy alant a kiterjedt sziklafolyosóba torkollván megtöredezzen, majd további száz méterek után elszürkülve kimúljon a morénák közt. Asszem a Mer de Glace-tól eltekintve, ez hatott rám leginkább. Sebtiben kutatni is kezdtem a csúcsmászás útvonalát, amelynél neházséget jelentett, hogy magát a csúcsot is csak találgattam melyik lehet. Később vagy két verzió után össszeállt, hogy innen nem is látható. Mivel a többiek még aludtak, gondoltam teszek egy sétát a közeli Kesseltörl hágóhoz. Az utat nem lelvén mély hóban, majd kövek között bolyongtam, majd megunván a dolgot félútról viszafordultam.
Időközben a többiek is felkeltek, Bóna nehezményezte, hogy miért nem fűtöttem már be. A válaszomra, hogy úgyis mindjárt indulunk meglepő módon előállt azzal, hogy úgyis rossz az idő, meg különben is kész a másnapi csúcstámadás logisztikájával: Indulás reggel hatkor ... Emlékeztettem rá, hogy az utóbbi időben délelőtt nem sikerült sehova elindulnunk, nemhogy kora reggel. Vita után maradt a kivárás, kényelmesen megreggeliztünk, fénygépeztünk, videóztunk, mikor a nap egy vaku erősségével törte át a fehőket.
- Azonnal induljunk ! - adta ki a parancsot Bóna.
A hagyományokat azonban csak nem sikerült megtörni és 12 óra pár perckor vágtunk neki csak az útnak. A bevezető szakasz sziklákon át vitt a gleccsrehez, ami az első részen nem is volt problémás, mivel gondos kezek ösvénnyé rendezték a köveket. A behavazottság miatt a további nyomvonalvezetés kétségessé vált, így mindenki a saját útján próbálkozott tovább. A sziklák közti lyukakat kitöltő hóra lépve lutri volt, hogy azonnal beszakadunk-e, mint ahogy az is, hogy a porhóval fedett köveken mikor perecelünk egy nagyot. Megunván a dolgot javasoltam, hogy nézzünk inkább utána annak a pár nyomnak, amit ötven méterrel alattunk a hóban véltünk felismerni. A hegymászó makacs állat, ami két dolgot nem szeret - ereszkedni akár egy méter szintet, hogy aztán egyből újra kelljen a túloldalon felmásznia, és visszafordulni, hogy újra elinduljon a kályhától. Maradt hát a büszke traverz és ereszkedés egyvelege, ami botladozásainkat tekintve inkább volt szánalmas botorkálás. Aztán a bizonytalankodásra pontot téve takartam egy nagyot egy lapos sziklán, ahol minden megkapaszkodási igyekezetem ellenére kicsúsztam és jól lehorzsoltam a sípcsontomat. Szerencsére ennél komolyabb nem történt, amíg leértünk a hónyelvhez.

A csúcsmászás útvonala a ház felől ...
... és az első hasadékzóna a zoomolt nézeten
Itt ledobtam a hátamról a kötelet, megkonstruáltam a bekötési hurkokat, a hármas pedig összeállt. Cseke elöl tapossa a nyomot, ha már egyszer nincs csákánya, Bóna középen viszi egy szem hátizsákunkban a nassolnivalót, az innivalót, egy-két ruhadarabot, meg az előzőekkel felérő súlyú fotócuccát, jómagam meg hátulról koordinálom a mozgást. Feladatomnak megfelelően mihelyt elhagytuk az utolső sziklatornyot, mint tájékozódási pontot, egy kapitány szakértelmével fordítottam a partit balra 20 fokkal. Néhány lépés és orrunk előtt fel is tűnik az első hasadék. Most már hiába tudom, hogy éles szögben jobbra kellett volna kerülni, késő - a hegymászó nem fordul vissza. Szerencsére a hasadék tulajdonképpen kettő, közte egy pár méter széles hóhíd, amin át is keltünk kellő gondossággal. Vagy kétszáz méterre előttünk a következő háton már megint mutatja magát egy hosszú hasadék, ismét polemizálás, végül nem a hosszú jobbos kerülőt választjuk, hanem nekiugrunk szembe. Ez már egy emberesebb darab, egy nagyobb ház is eltűnne benne, szerencsére nem csak a távoli perspektíva szerint volt ismét egy széles átjáró. A terep továbbra is laza havas dombokon vezetett, nemsokára fel is tűnt maga a Grossvenediger is. Odáig még vagy két kilométer az út, szintben meg annyi, amit eddig megtettünk. Nyomok nem lévén Cseke hősiesen taposta a laza havat előttünk, elvétve volt néhány firnes szakasz, amit jutalomként élünk meg. Az idő már kimondottan kellemes, ahogy ott fogalmaztunk - zsírkirály, csupán a Venediger csúcsa burkolódzik időről-időre felhőkbe. Pihenőnk során vetettünk egy pillantást a szomszédos hegyekre is, keletre rengeteg izgalmas csúcs, melyet ural a Grossglockner keskeny tömbje. Tovább folytattuk, kicsit balra kitérve, mert Bónáék valós, meg a magam térképes emlékei alapján az út beletorkollva a Defregger felől jövőbe a baloldali él mentén vezet fel a csúcsra. Ez szerencsére nem csak egy absztrakció, hanem valóság is. Cseke mentesült végre a nyomtaposástól és nagyobb sebességre kapcsolt, csupán Bóna jelzésére állunk meg időnként pihenni. A rend persze úgy kivánta volna, hogy átvegyem a hátizsákot, de már magam is fáradt voltam és teljes szívemből kibékültem az ilyentén tempóval. A nyomok aztán kétoldalról elvezettek egy hasadék mellett, mi a baloldali mellett döntöttünk, így volt egy kis kilátásunk délre a Dolomitokra, amíg bele nem gyalogoltunk a felhőkbe. Itt aztán a látástávolság ismét úgy húsz méterre csökkent, a balra eső oldal pedig egyre meredekebbé vált. Végül a gerinc egészen elkeskenyedett, mi pedig minden lépésnél gondosan leszúrva a botokat, csákányokat haladtunk előre a lejtő oldalában távolságot tartva a legmagasabb vonaltól. Egy fuvallat után kibukkant az orrunk előtt a csúcskereszt, és néhány lépés után meg is érkeztünk a szobányi lapos részre, a 3667m magas Grossvenediger tetejére.

Cseke egy gleccserpihenő során
A csúcsgerinc
Pillantás a csúcsról saját 'megdicsőült' árnyékunkra
Egy varázsütésre nemcsak a felhők tűntek el a környezetünkből, hanem egy páratlan természeti jelenség részesei is lehettünk. A történethez hozzátartozik, hogy egy mászóújság reklámoldalán találkoztam a hegymászó fotós Galen Rowell páratlan fotójával, ahol a mászó felhőkön kirajzolódó árnyékát szivárványglória veszi körül. Hasonló fotót készített Erőss Zsolt a Nanga Parbat csúcsáról, én pedig, mint balga lélek bíztam benne, hogy egyszer az életben velem is megtörténik ez a fénytünemény. Szóval utolért a szerencse és kisgyerekként ámulhattam a csodán, kalimpáltam a kezemmel, hogy tegye ugyanezt megnyúlt tagjaival a szivárványgyűrű közepén a szellemalak.
Nyugatra tekintve meredeztek a Zillertal csúcsai, északra alattunk a Kitzbühel kétezresei, keletre a Tauern rengetegét uralta a Glockner, míg délre a Dolomitok végtelen sziklatengere, köztük a Tre Cime csúcsai. Fotóztunk, videóztunk, a telefonálás nem jött össze, mint ahogy a csúcssör elfogyasztása sem, mivel óriási mulasztást elkövetve a házban felejtettük.
Egy gyors pillantás az órára: fél hat. Azaz 5 óra alatt kapaszkodtunk fel a kalauzokban szereplő 3 helyett, és 1 órán belül teljesen besötétedik. A páratlan számok effajta misztikája nem kecsegtetett vidám kilátásokkal, ezért gyorsan összekaptuk magunkat és megindult a rohanás lefelé. Kábé tíz percbe telt, míg a kimelegedéstől feledni tudtam, hogy a videózás, meg a mobillal szánalmaskodás miatt túl sokáig voltam kesztyű nélkül, a polárfölsőm pedig még mindig Bóna hátizsákjában figyelt. Bár igen jó tempóban robogtunk, nem sikerült időben elérni a hasadékzónát sötétedésig. Mindenki felvette hát a fejlámpáját, és most már kényelmesebb tempóban folytattuk a nyomaink mentén visszafelé. Ez sajnos nem egy ökörcsapás volt, és a kemény havon el is vesztettük a nyomot, legalábbis erre kövekeztettem a kötél végéről Cseke bizonytalankodását látva. Mint negatív iskolapélda, Bóna felzárkózott mellé, hátha több szem többet lát. Ezután következett be, hogy Cseke combig beszakadt egy hasadékba, aminek a mélységét akkor 15, később 30, itthon már 50m mélyre becsült. Akárhogy is, furcsa szitu lett volna hogy a csákányomnál fogva lógtak volna ketten, hogy aztán kimentsék magukat, amíg én veszettül hasalok a hóban.
Az intuitív módszer helyett a technikára bíztuk magunkat és előkaptuk a GPS-t. Rövid nyomkodás után kiderült, hogy vagy 200 méterrel a feljöveti úttól jobbra kevertünk el, így kijelölve az új csapásiránt hamarosan ismét felfedeztük nyomainkat. Innentől ismét egyszerűvé vált a dolog és könnyedén sétáltunk a bejáratott hóhidakon át a hónyelv aljáig. A kötél összecsévélesét követően kellőképpen fáradtan indultunk neki a befejező szakasznak, a havas-köves emelkedőnek. Pár beszakadás ismét játszott, de többnyire gond nélül karcoltunk fel a hágóvasakon, majd anélkül a házhoz este nyolcra. Dacára, hogy egy egyszerű alpesi túráról volt szó kellőképpen lassított felvételben mozgott a társaság odabenn, de azért a főzést, meg a befűtést nem hanyagoltuk el.

Bóna gringó a Neue Prager hütte teraszán
Visszatérés a völgybe
A völgy látképe
Másnap a verőfényes idő ellenére sikerült ismét kilencig aludni, de még össze tudtunk vackolódni, mire befutott egy ötfős tiroli csapat, akik csak rágtak valamit a teraszon, és nyomták tovább a csúcsig. Kiszellőztettük a pokrócokat, elmosogattunk, felsöpörtünk, dobtunk valamit a kasszába, aztán az összevackolodás után indultuk lefelé. Még korábban gondoltam, hogy nézzünk egy másik útvonalat, de volt annyira elegünk a mászkálásból, hogy aztán csak az ismerős ösvénynél maradtunk. Mint mindig, most is a túra lehangolóbb része az ízületgyilkos lejtmenet volt, ami a völgybe érve mérséklődött. Itt összefutottunk még pár szabadidős családdal, de lényegében esemény nélkül sikerült megérkezni végre a kocsihoz szumma három óra alatt.
Itt bedobtunk egy barackkonzervet, majd következett az autókázás. Kora délután lévén még gyönyörködhettünk a környék hegyeiben, köztük is a Tennen Gebirgében, ahova egyszer összehozok egy újabb túrát.