[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Júliai Alpok
Triglav túra a Vrata völgyből - 2001. szeptember
Előzmények

Először nem mentem Zolival a Tátrába, mert bíztam benne, hogy a rákövetkező héten úgyis Dachstein, ahol bejátszott a Passivity nevű népi társasjáték és mindenki nyaralt, melózott, betonozott, nem volt pénze, nem volt felszerelése. A Hohe Warte Kriszékkel úgyszint kimaradt, ezúttal az én nyűglődéseim miatt. Ez, meg egy családi nyaralás volt 2001. augusztusa.
Szánalmas mi ?
A pánik akkor kezdett kitörni, mikor körvonalazódni látszott, hogy hamarosan munkába állok pár hónap szabi után, így utolsó szabad hosszú hétvégémre elkezdtem szervezni egy túrát. A hegymaszas.lap.hu-s Balázs jasvaslatára képbe jött a Gesause, viszont ő maga nem (ahogy még három egyéb meghívott sem), de hát mászás nélkül élni nem lehet, és Gabibával ketten vágtunk neki péntek reggel az M1-nek.


Útkeresés

Ahogy az Wien-Graz pályáról átvágtunk a hegyek közé egyre szomorúbb volt az idő, és hamarosan az esőzónát is elértük. Végül is erre számítottunk az időjárásjelentés alapján, de hát adtunk egy esélyt, ami nem jött be. Szóval irány dél, Graznál már kisütött a nap, mi meg vaciláltunk ahogy Dolomitok?, Hohe Warte?, Lienzer?, Júliai-Alpok?
Ez utóbbi mellett döntöttünk, most már csak az volt a kérdés, hogy Montasio (alias Montasch) vagy Triglav. Előbbire úgy tudom mászós út vezet. Mikor bevillant egy korábbi túráról, ahogy Gabibá hosszas szöszmötölés után kérdezte, hogy 'ugye így jó a biztosítás ?' inkább a Triglav mellett voksoltam.


Triglav

Cser még élő embert nem látott, aki elsőre megmászta, Bóna Gringó már-már babonásan jelentette ki, hogy a hegy környékén elég kiejteni egy célzást a csúcsmászásra és két perc múlva csapkodnak a villámok. Legendák arról, hogy valaki ötödszörre mászta meg akkor is csikorgó fogakkal a zuhogó esőben.
Mi megbeszéltük, nekünk csak ilyen pofátlan húzással sikerülhet elsőre, hogy akkor teszünk próbát, mikor egész Európát frontok keresztezik - ezért a Karawanken alagúton (90 ATS) áthajtottunk Szlovéniába. A magammal vitt tucat térkép között természetesen nem volt ott a Júliai-Alpok, ami meg is bosszulta magát párszor még a hétvége folyamán. Boldogan hajtottunk rá az Aljazev Dom felé vezető útra, mikor is beugrott, hogy egy kanyi SIT-ünk sincs, illetve egy csomó, de az is otthon a fiókomban. Pedig keményen kalkuláltunk valami felső menedékházzal, mert egyrészt nem volt kedvünk sátrat cipelni, másrészt itt vannak a világ egyik legrafkósabb rangerei. A faluba visszaérve automatát nem találtunk, viszont pénzváltót igen a helyi postahivatal személyében aminek az ebédszünetét öreg Murphy szabályozta : 15:30-16:00, és mi 15:32-kor érkeztünk. Gabibá ragaszkodott hozzá, hogy a konvertibilis kemény magyar forintot fenn is elfogadják, azért kivártuk a nyitást. Természetesen (udvariasan) kiröhögtek és elirányítottak Jesenicébe, ami a következő város, ahol még bankautomata is van.
Az újabb tiszteletkör után, immár pénzzel a zsebünkben jutottunk fel az Aljazev ház melletti parkolóba, pakolásztunk, és este hatkor el is indultunk. Előzetesen egy cseh pártól tanulmányozásra átvettem a térképüket, és úgy találtam jó eséllyel még aznap felérhetünk a Stanic menedékházba kicsit sötétedés után. Az Aljazev házat elhagyva cseperegni kezdett az eső, mire fontolgatni kezdtem, egy másnap reggeli indulást. Gabibá elszántabb volt, és rádumált a további gyaloglásra. Már amennyiben gyaloglásnak lehet nevezni a következő órák teljesítményét. Vetettünk egy pillantást egy gigászi szög-karabíner együttesre - ez egy emlékmű ugyan, de még a legszigorúbb hegymászó is elfogadná egypontos standnak. Szóval itt balra becsűrtünk az erdőbe és kezdődött a rohanás hegymenetben. A köves meredek út fák között vezetett, ami megóvott az esőtől, de szervezetünk belsőleg pótolta a bőrünkről hiányzó vízmennyiséget. Ez így ment kábé másfél óráig, aztán lassan csökkenni kezdtek a fák, fejünk felett pedig meredek sziklafalak kerültek elő az eddigi takarásból. Az út nem is erre folytatódott, hanem egy traverzben kitért jobbra, ahol a szlovén festékipari lobbi, és a természetjárók példás összefogása nyomán továbbra is olyan sűrűn voltak a jelzések, hogy 10 dioptriáig bárki lennfelejtheti a szemüvegét. Az út további nyomvonalvezetéséhez már a vasipart is bevonhatták a szponzorok közé, lévén rengeteg drótkötél, lépés, fogás a sziklafalba applikálva. Az út maga kitett volt, de egyáltalán nem nehéz, és nélkülözte bármilyen zuhanásgátló cucc szükségességét (amit persze pluszsúlyként magunkkal cipeltünk). Egyre jobb kilátásunk volt a hegygerincek közé beférkőző szűk völgyre, és láthattuk a szemközti bércek mögött lenyugudni a napot. A drótköteles szakaszok számozásában felfedeztem a bonyolult szabályt 5...4...3 után, és tényleg az 1. volt az utolsó, de ekkorra már előkerültek a fejlámpák is. A teljes sötétség ellenére biztosan mozogtunk az ösvényen, mert egyszerű volt a közlekedés és a tájékozódás.
Morgolódni csak akkor kezdtünk, mikor a felbukkanó útjelő táblán a Stanic dom helyett a Triglavski Domot jelölte 1 és 1/4 órára. Mindegy, az idő végül is jó volt, a jelölés továbbra bőséges, úgyhogy a továbbmenetel mellett döntöttünk, mivel emlékeim szerint az említett ház közvetlenül a csúcs alatt található. Az ösvény helyett most lecsiszolt kőtáblákon nyomultunk tovább, sorra cserkészve a felfestett piros-fehér jeleket. Ha már a tatár sem űzött, neki is álltunk végre enni-inni valamit, meg haza is telefonáltam a feleségemnek. Néhány kisebb elkeveredés mellett tartani tudtuk az irányt a sziklákon, meg a néhány hófolton át, és végül felbukkant a horizonton a menedékház hatalmas sziluettje.
Hát igen, a fantáziámba élő kunyhó helyett egy (relatíve) high-tech, vagy 200 férőhelyes ház fogadott minket. A teraszon pár szlovén nevetve kommentálta késői megérkezésünket (este fél 11 óra körül volt), és sajnálkoztak, hogy a bár sajnos már bezárt. Benn folyt az éneklés meg a hangos társalgás, és meglepetésünkre egy fiatal lány jött oda hozzánk lerendezni a szállást. Mászóklub igazolványunk nem lévén kb. 4500 SIT-et fizettünk a lager-típusú szállásunkért, de a lány megnyugtatott, hogy ezért az árért külön szobát kapunk. Ez be is jött, megkaptuk az alagsorban a nászutaslakosztályok egyikét. No ez a jelző nem arra vonatkozik, hogy potya pezsgő, meg virágcsokor fogadott volna, hanem a 2,5x1,5m-es alapterületre, ami determinálta a légköbméterek számát is. Ez utóbbi paraméter Gabibá átlagos esti gáztermelésének kb. egyhatoda, ám barátom becsületére legyen mondva, magához mérten iszonyat visszafogott volt az este mindannyiunk szerencséjére. A cuccok szétdobálása után felvonultunk az étkezőrészbe, ahol kedvünkért kinyitották a büfét és 1000 SIT-ért egy-egy sör boldog tulajdonosaivá váltunk.
Nekiálltunk kajálni, miközben a túlsó asztalnál egyre jobban belemelegedtek az éneklésbe, ami nem a kabarészámba menő szláv vonyítás volt, hanem már-már a hazai kultúrának megfelelő sírvavigadás, és mindez többszólamban, harmonikakísérettel, utcahosszal verve Lajcsi tévészerepléseit. Ez zajlott még éjfélig, aztán lementünk a szobánkba, és szardínia stílusban rögtönöztünk valami alvást.

Az éjszaka feltámadt viharos szél reggelre sem hagyott alább, és ez párosult a látótávolságot erősen korlátozó felhőzettel. Az étkező hamarosan megtelt vagy 150 emberrel, akik a kajálás és iszogatás közben sasolták a pár elszánt tagot, akik a Kis-Triglav falán araszoltak felfelé. Elindulni nagyon nekünk sem volt kedvünk, bár eltökéltük, hogy csúcsmászás nélkül haza nem megyünk. Kényelmesen kajálgattunk, videóztunk, felderítettük a komplexumot, ami a házból, egy kis templomból, egy téli szállásból, meg a WC-helyiségből állt, ez utóbbi ráadásul egy földalatti folyosón keresztül is megközelíthető a házból. A ház maga tele volt fotókkal térképekkel, meg itt található a Jakob Aljaz néhai papról készült állandó szépművészeti kiállítás. Mint a XIX. század sok másik egyházi személye, Aljaz is sokat tett a hegyek megismeréséért és népszerűsítéséért. A szél egyre csak kavarta a felhőket, immáron már eredménnyel is, ami időnként látni engedtette a hegyet.
Pár nejlonzacsiban hátrahagytuk felesleges cuccainkat az étkezőben, és könnyített zsákjainkkal nekiindultunk az útnak. A síbotot csak az első száz méteren tudtuk használni, ott is csak kárunkra volt, mert a széllökések rendre arrébb fújták a végüket, mint ahova lebökni szándékoztunk. Elértük a beszállást, ami egy meredek falon vezetett fel a Kis-Triglavra, persze itt is jellemző volt a temérdek felfestett jel, illetve csaknem végig biztosítva volt az út. Itt a hagyományos via ferrata cucc többnyire használhatatlan, mivel a drótkötél helyett méterenként bevert szögek és hajlított vasak szolgáltak fogásnak és lépésnek, amit jobb volt megragadni, mint karabínereket akasztgatni rá. Az út vonalvezetése annyiban jó volt, hogy nem vezetett kitett részek felett, és volt lehetőség a másik kerülgetésére is. Ehhez persze hozzájárult, hogy a mászók 90%-a szlovén volt, és még a tapasztalatlanabbak is önállóan tudtak mozogni, az udvariasság pedig nem csak a köszönésre terjedt ki. Lenne a Triglav valami német területen, és biztos beleakadtunk volna egy tízfős összekötözött partiba, nagypofájú, beképzelt vezetővel az élen.
Erről azonban szó sem volt, így csak saját fáradtságom hátráltatott a haladásban, azért lassan, de biztosan feljutottunk a Kis Triglav tetejére, ami inkább egy keskeny gerinc volt, mint csúcs. Itt már korlátként feszülő drótkötél biztosította azokat akik a szokásosnál néhánnyal több kisfröccsöt vettek be aznap. Mindazonáltal a hegyet nem szabad túlzottan lebecsülni sem és erre gyakorta emlékeztetett az ösvény mellé helyezett márványtáblák tömkelege. Egy rövid lejtmenet után ismét kapaszkodóba ment át az út, ezúttal viszont már a főcsúcs felé. Nehézséget egyedül a szórványos kis hófoltok jelentettek, trekkingbakancsomat nem kifejezetten erre találták ki, de még mindig jobban muzsikált mint egyes túratársak edzőcipői. Aztán végül felbukkant a csúcs, illetve a sok tucat ember aki fenn dzsemborizott rajta. A felhők szerencsére nem tapadtak meg a gerincen, így pazar kilátás és ragyogó napsütés jutott osztályrészünkül. Nyomtunk pár fotót amiben az volt a kihívás, hogy lehetőleg tíznél kevesebb mobiltelefonáló legyen a háttérben. A demoralizálás csimborasszója egy korunkbeli fickó volt drapp dzsekiben, vászonnadrágban, utcai bőrcipőben és piros esernyőt szorongatva a kezében. Biztos a pénzváltót kereste. És természetesen kötelező megemlíteni azt a 'fém őrbódét' amit még 1985-ben - na ki? - Aljaz állíttatott akárcsak a Stanic és Aljazev házat is. Ezzel a szimbolikus lépéssel (no meg azzal, hogy hatodmagával megvásárolta a hegyet) sikerült távoltaltani a terjeszkedő Ausztriát és Németországot. Nem csoda, hogy az Aljazev Stolp (Aljaz torony) nemzeti jelkép.
Bekortyolgattuk csúcssörünket, még madártávlatból megterveztük lemenetelünket a Vrata völgybe, és elindultunk lefelé. Még mindig számtalanul jöttek a csúcs felé, nyilvánvalóan más völgyekből, házakból. A forgalmi dugók ellenére most sem volt gáz, mindig valaki félreállt, vagy a kezét nyújtotta, így gördülékenyen mozogtak az emberek fel-le. A Triglav háznál elhatároztuk hogy főzünk valamit. Gabibá ezredszer is elátkozta magát amiért nem hozott magával pucolni való hagymát, olajat, fűszereket és további 10 kiló cuccot, ami nélkülözhetetlen egy korlátozott igényű ebédhez. Ezután körbejártuk a házat vagy háromszor mire végül megállapodtunk egy padon, ahol felállíthatjuk a főzőt. Elkészült a gyorsrizs, amit Gabibá tonhallal, jómagam kakaóval fogyasztottunk el. Közben megbeszéltük, hogy lefele másik útvonalat választunk, azaz csak megnézzük a Stanic házat is, majd a Vrata völgybe a Triglavhoz közelebb eső ösvényen sétálunk le.
Tervünknek megfelelően felmentünk a ház melleti dombtetőre, majd egy gerinchez értünk, ahol balra és jobbra is vezetett ösvény. Úgy gondoltam, a jobboldali levisz a szomszédos völgybe, ezért bevállaltuk a balost. Egy törmelékes részen vitt lefele az út, azonban egy meredek letörés megállásra késztetett. Alattuk volt pár drótkötélmaradvány, még talán maga Aljaz helyezte el őket, mert olyan állapotban voltak. Noha a lányomok folytatódtak egy lankás havas kuloárban, jobbnak ítéltük visszafordulni. Ugyan Einstein soha nem applikálta relativitás elméletét a hegymászásra, de az ilyen pár perc vissza a kályhához típusú gyaloglások tűnnek óráknak. A Triglav ház felől ráadásul jött egy csapat, úgyhogy még jól beégve is éreztem magam az eltévedés miatt.
Szóval ezután jobbra tértünk ki, ahol egy biztosított út vitt a gerinc alatt. Miután visszakeveredtünk a bal oldalra szemrevételezhettük, hogy milyen zaccos kis mászásból maradtunk ki az elébb ... és láthattuk az elébb említett csapatot akik ugyancsak tanácstalanul álltak a szakadozott drótkötelek fölött. Egy bolond százat csinál, száz bolond meg egy kiatapos egy ösvényt, amivel további ezret vesz hülyére.
A Stanic ház már hagyományos méretekkel rendelkezett, a térkép alapján egyórás túrával elérhető innen néhány kisebb csúcs is. Mi csak kortytoltunk egyet az ásványvízből, és folytattuk tovább a völgybe. Nemcsak a tegnap bejárt úthoz közeledtünk, hanem a rejtély megoldásához is, nevezetesen hogy hol keveredtünk el. Ez utóbbi elég kiábrándítró volt - ugyanazon az oszlopon, ami a Triglavski Domot jelölte, arra merőlegesen volt egy kisebb tábla, ami a Stanic házat mutatta félórára. Még egy a világ nagy talányaiból.
Vagy száz métert még mentünk a feljövettel azonos szakaszon, majd az újabb elágazónál a völgy felé vezető utat választottuk, remélve, hogy megússzuk a meredek szakaszokat, meg a vasalt utakat. Ebben ringattuk magunkat, amíg be nem ütött egy közel függőleges rész, ahol már tovább nem játszhattak mindenféle szerpentinekkel az úttörők, jöttek hát a vasrudak. A gyalogút is törmelékes kőzeten vezetett le, amit még síbottal sem volt egy élvezetes folyamat leküzdeni. Akkor és ott simán bepaliztak volna egy felvonóra, már ha lett volna. Maradt hát a morgás, meg a fogcsikorgatás, meg a remény, hogy hamarosan a völgyben leszünk végre. Felettünk egy nagyhangú csapat mozgott, akik rendre küldték a kavicsokat a lejtőn, úgyhogy még erre is kellett figyelni. A Mont Blanc Nagy Kuloárja vásári mutatványnak tűnt ehhez az ereszkedéshez hasonlítva, mert itt csaknem végig ilyen rizikós volt a terep. Szerencsére minket elkerült a kőhullás, nem így az előttünk haladó idősebb tagot, aki mellett méterekre pottyant le pár kavics. Közben még erős szomj is rámtört, ami méginkább arra sarkallt, hogy pihenés helyett minél gyorsabban tekerjünk le. A gyilkos lejtmenet aztán egyszer csak véget ért, és pár legelésző boci mellett végre a völgy lapos talaját érezhetük a lábunk alatt. A hátralevő szakasz alatt legalább egy kicsit kinyújthattuk a lábizmokat, amelyek ekkorra már igencsak a tűréshatáron mozogtak. Elhaladtunk még egy ranger mellett, aki gondolom a jobbnál jobb táborhelyekről hajtotta el a delikvenseket, és végre-valahára elértünk a kocsihoz, ahol csaknem minden lehetséges folyadékot magunkba töltöttünk.
Öregségünk egy jele, hogy lusták voltunk főzni, ill. Gabibá komplex allergiája ellentmondott többtíz kilós készleteink összetételének, ezért a közeli faluban folytattuk egy pizzériában. Ugyan fenn még úgy gondoltuk a vasárnapot még feláldozzuk egy rövid túrának, a lejövet után már az opportunizmus megfertőzött mindkettőnket, és a hazamenet mellett döntöttünk. Klagenfurt mellett egy parkolóban sátraztunk egyet, aztán kényelmesen hazakocsikáztunk az esőben.

Összegezve, a Júliai-Alpok szerintem egy kihagyhatatlan hely, ami még a nagy tömeg ellenére is egy felejthetetlen környezettel okozott igen kellemes csalódást.

Az oldal képei majd egyszer...