Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Zillertal
dr. Zsigmondy Emil emléktúra, 2001 július

Előzmények

A Hegymászó 99-es számában bukkantam rá egy Zsigmondy-csúcsról szóló leírásba, és egyből bevillant, hogy már csak a nagy mászó iránti tiszteletből fel kellene rá mászni, meg egyáltalán magamba szívni egy kis fílinget, hol tették magukat próbára 100 éve a legjobbak. Rögtön elő a Sestói-Dolomit térkép, csúcs gyorsan megkeres a korábbi tervezgetések emlékei alapján - majd fél órán keresztül hasztalanul próbáltam összehozni a leírást a térképpel.
Semmi gond, csak a hév vakított el egy kicsit, így átugrottam azt a fontos részt ami a Zillertali-Alpok egykor Feldkopf néven jegyzett pontjaként jelölte meg a túracélt. Mikor már a jó térképet is beszereztem egyre csak latolgattam az esélyeimet, hogy megy-e nekem vajon ilyen szintű mászás, ill. sikerül-e másra átragasztanom lelkesedésemet, hogy a környékbeli magasabb és könnyebben mászható csúcsok helyett erre a 3089m magas sziklacsúcsra szervezzünk vállalkozást.
Ez utóbbiban félsikert könyvelhettem el, mert ha nem is a Zsigmondy-csúcsra, de a környéken található havas háromezresek (III. Horn spitze, Grosse Möseler) valamelyikére sikerült befűznöm a Cser-féle társaságot a július közepi hétvégére. A terv menedékházas buliról szólt, de még így is elgondolkoztató volt az az 1200m méter szintkülönbség, amit ismeretlen nehézségű terepen kellett volna a mászás napján leküzdeni (plusz 2000 méter lefelé és 10 óra hazavezetés).
Bár a cél továbbra is csak lebegett, a csapat pár visszalépést követően összeállt: Ricsi, Feri, Krisz, Zoli (Feri bátyja) és jómagam. Zolival öt óra körül indultunk, majd némi autószerelés után követett minket a masik társaság.

Zillertal

Hajnal kettő magasságában érkeztünk meg a Breitlahner-házhoz, majd rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy másnap innen gyaloglunk fel a Berliner házhoz, majd harmadnap remények szerint a III. Horn spitzére. A ház melletti parkoló számomra igen elítélhető módon fizetős volt (45 ATS/nap), így lejjebb egy kisebb duzzasztógát melletti idilli tisztáson vertünk tábort.
Ha már egyszer XXI. század, akkor elküldtem SMS-ben a GPS koordinátákat Krisznek, nehogy hasonló bizonytalankodás legyen, mint a Dolomitokban. Hajnal ötkor aztán arra ébredtünk, hogy valami vadállatok óbégatnak és rázzák a sátrat - tehát a navigációval nem is volt gond, barátaink befutottak. Talán a hajnali autóvezetés vette eszüket, vagy csak nem akartak egy ziccert kihagyni egy fizetős útszakasz (Breitlahner-Schlegeis víztározó) újbóli elbliccelésére, mindenesetre hiába magyaráztunk, hogy a tábortól nem messze van a kiindulópont, sebtiben továbbhajtottak az út végéig.
Másnap reggel főzőcske-reggeli-mosakodás-domboldalban barnamaci lefektetés után összepakoltunk. Hát a zsákok így sem sikerültek túl könnyűre, hogy nem vittünk sátrat, matracot és hálózsákot. A cuccost meg Zolit kiraktam a parkolónál, és vagy 200 méterrel lejjebb az út mellett állítottam le a kocsit. Küldtünk egy SMS-t aznapi túracélunkról és dél körül elindultunk a Zemmbach völgyében az 523-as úton.
Vízesések, sziklafalak, zöld mezőkön harangokkal a nyakukban legelésző tehenek alkották a szcenáriót az enyhén emelkedő makadámúthoz, amelyen idősebb túrázók/családok szállingóztak fel-le. Magyaráztam is Zolinak még reggel, hogy nem azért hogy nekem ilyen van, de a világ legjobb bakancsa a Makalu, erre alattomos módon kidörzsölte a sarkamat, amin gyorsan preventív módon bevetettem egy kis ragtapaszt, ami megoldást jelentett a következő másfél napra nézve. A tempót Zoli diktálta, ennek megfelelően rohanvást jutottunk fel a Grawand házig, ahol még a térerő utolsó szikráin próbáltunk valami életjelet fogni társainktól - hiába.

Kempingplaccunk
Pillantás a völgybe
A Grawand ház fészere mellett megálltunk kajálni
Egy vízesés mellett elhaladva az út tovább kanyargott a patak mellett, igaz néha mesterséges betonpárkány volt kiépítve az autóknak. Egy kisebb duzzasztómű mellett elértük az Alpenrose házat. Itt búcsút mondtunk a tehéncsordára és terepjárókra méretezett útnak, és egy példásan kikövezett ösvényen kanyarogtunk tovább felfelé. Még megpihentünk egy német katonai emlékmű mellett, amely tanusította, hogy mind a két világháborúban volt erre egy kis helyi összecspás, aztán néhány percen belül elértük a Berliner-házat a monstre épületével, és számtalan elszórt házikójával.
A terasz szélén egy padon meghúztuk magunkat, és elkezdtünk falatozni a hátizsákunkból. A népek elégedetten termelték be a pincér által frissen szervírozott fogásokat, majd távcsöveikkel a felhőkbe burkolódzó gerinceket kémlelték. A kispolgári harmónia hátába újabb kést szúrtunk, mikor izzadtan, nagy batyunkkal a vállunkon átcaplattunk az étterem belső helyiségén a recepcióhoz. Az előtér egy patinás lakkozott faburkolattal borított szőnyegpadlós aula volt, már csak pár vaddisznótrófea és a csillárra lövöldöző bepálinkázott tagok hiányoztak, hogy az higgyem a hetvenes években valami főelvtárs vadászházába csöppentem. A sorbanállást követően Zoli, mint a németet egyedül beszélő (illetve ez nem igaz, gyakran magam is kérkedtem tízszavas tudásommal - ja wohl, natürlich, etc.) az üvegfal mögött csücsülő hölgyet próbálta meggyőzni, hogy mi jól éreznénk magunkat tulajdonképpen a téli szálláson is. Az eddig háttérben bogarászó idős tag valami iszonyat érthetetlen helyi akcentussal, de annál félreérthetetlenebb gesztusokkal adta tudomásunkra, hogy ne nagyon próbálkozzunk tovább. Mindegy, a 158 schillingünkért kaptunk egy alagsori hatágyas szobácskában egy-egy ágyat, ahol ledobáltuk a púpokat, majd elhatároztuk, hogy felkaptatunk a Schönbichler hágóig csak úgy időtöltés gyanánt, meg volt egy halvány remény, hogy esetleg barátaink onnan közelítenek a házhoz, hogy csatlakozzanak hozzánk.
A zsák már elég volt a délutáni 800 méter szinten, úgyhogy csak a kabátzsebekbe tömködtünk egy kis rágcsálni meg innivalót, majd csákányt ragadtunk, hiszen a fölső szakasz havas ugye. Átmentünk a hídon, hullámvasutaztunk egyet, amíg pár patakot átszelve az 502-es úton átkeveredtünk a völgy túloldalára, majd a hegyoldal kikövezett ösvényén, mint prehisztorikus mászók csákánnyal sétáltunk felfelé. Már csak ez a kép adná a Zsigmondy emléktúra alcímet, de aztán megpillantva a Zsigmondy-csúcsot magát egyre több szó terelődött az úttörő mászókra, meg a lehetőségre, hogy megmásszuk a csúcsot. Szerencsére Zoli is nyitott volt egy kis sziklamászós témára, bár még mindig nem tudtuk mi fán terem ez a csúcs. Volt ugye Nagy Sándor cikke a Hegymászóban, amelyben előkerült a kötél (aztán a fene se tudja az ilyen öreg mászóknál, hogy milyen fokozat fölött nyúlnak biztosításért), tudtuk, hogy a Zsigmondy fivérek elég későn, 1879-ben mászták meg elsőként, és nem éppen sima körülmények között, plusz még most szembesültünk a hegy sziluettjével, ami azért merészebb volt, mint a Budai várdomb. Mialatt gyalogoltunk tovább, megállapodtunk, hogy másnap elnézünk a Zsigmondy-csúcs felé, aztán lesz ami lesz.
Túljutottunk már néhány hófolton, de a hágó még messze felettünk volt, ellenben az idő annál inkább előrehaladt, így leültünk egy szikla mellé és a szélárnyékban fogyasztottuk el az útravalónak hozott sört és csokit. Szóval a mászóélmény elmaradt, na nem az, hogy felcaplassunk a hágóig a hóban, hanem hogy összefussunk elgyötört arcú barátainkkal, akik nagy zsákokkal tették volna meg mindezt. Maradt hát a visszavonulás a házhoz, ahová szürkületre be is futottunk. Főzni kivonultunk a néptelen északi oldalhoz a lépcsőre, és elhatároztunk egy korai indulást másnapra.
Sikerült is felkelni reggel ötkor, és hogy szobatársainkat ne zajgassuk, kivonultunk a tegnapi helyre reggelizni. Hamarosan befutott a tegnapi hüttés nagyokos, és a szokásos érthetetlen tájszólásával magyarázott, hogy a főzővel húzzunk el a francba. Hamarosan kialakult a színjáték: a tapló helyi paraszt, Zoli mint angol úriember adta elő magát, én rezonőrként vártam valami jó végszót, és lézengett még pár koránkelő vendég 5. illetve 6. alabárdosként a semleges sarokban. A hüttés látva a kommunikációs gátat, visszavonult egy félperces intenzív angoltanfolyamra, majd ismét kijött és a völgy irányába mutatva kiabálta, hogy 'go home', majd nyomatékosítván szimbolikus rúgásokat végzett a főző felé. Ugyan egyikünk sem jutott el tanulmányaiban az orvostudomány oly mélységéig mint Zsigmondy dr., de egyértelműen diagnosztizáltunk egy hüttés elmebajt, amelynek ismérve az agresszív viselkedés, nagyfokú sovinizmus, alpári zsugoriság, hegyek és hegymászók utálata és a hüttétől 5 méternél többre el nem távolodás.
Miközben komótosan arrébb vonultunk 10 méterrel az esetet szemtanúként végigélő vendégek biztosítottak, hogy nekik semmi bajuk a magyarokkal - végül is nekem sem az osztrákokkal, de a Berliner hüttébe az életbe be nem teszem többé a lábam!
A tapló még végigkémlelte a lépcső környékét, hogy nem hagytunk-e hasadóanyagot, vagy veszélyes vegyi hulladékot magunk után, aztán végleg letűnt a színről. Mi magunkra kaptuk könnyített hátizsákunkat és a borús, felhős időben elindultunk a Schwarzsee felé az ösvényen. Kicsivel feljebb az ösvény mellett egy áthajló kőtábla alatt vagy kétfős bivakhely volt kialakítva kizárólag nem klausztrofóbiásoknak. A tegnapi 800+600 méter szintezés éreztette hatását az erőnlétemen, ezen az sem segített, hogy továbbra is kövekből kirakott ösvény könnyítette a haladást. Ezért mikor az eső elkezdett cseperegni, már le is írtam aznapra minden értelmes tevékenységet, és a további önszivatást megelőzendő feldobtam a visszafordulást, mint lehetőséget. Zoliban talán erősebb volt a háta mögött hagyott bevégezetlen túrák terhe, és végül megállapodtunk, hogy a tóig azért csak felmegyünk. Bár a felszín egy részét jég és hó fedte, nem nehéz kitalálni a minimális némettudással rendelkezőknek, hogy milyen árnyalatú volt a tó vize - fekete. Közben az eső csodálatos módom elállt, így nyomtuk tovább. Úgy látszik idáig tartott a köveket egymás mellé illesztők türelme, vagy a turistatömegek gyaloglási igénye, de innentől már a szokásos lépcsőzős meredek ösvényeken vitt az út tovább. Aztán kissé lankásabbra váltott, de ezzel egyidőben megjelentek a hófoltok, hómezők. Hamarosan elértünk a másik jelentős tengerszemhez, ami Eissee nevet és annak megfelelően a felszínén jégtáblát viselt - de milyet! A jégtábla több méter vastag volt, és alulról egy sarkvidéki jéghegy tagoltságával bírt, amit a tó szélén méter szélesen kiolvadt részen át tekinthettünk meg. A táblán összegyűlt hó pirosas színű volt, a víz maga pedig valami hihetetlen árnyalata a kéknek és a zöldnek. Hát sajnálom azt a több ezer túrázót aki a Schwarzseenél visszafordul.

Az Eissee színkavalkádja fölött a borongós Zsigmondy-csúcs
A beszállás felülnézetben. Jobbra a megközelítési út, balra szakadék.
Zoli nyomul a pikkelyen
A következő emelkedőn felhatolva már tetőtől talpig szemügyre vehettük a Zsigmondy-csúcsot, ahol megálltunk kajálni és megbeszélni a mászási útvonalat. A Hegymászó újságot nem hoztuk magunkkal, így csak felidéztük dr. Nagy Sándor írását ami a gerinchez felgyaloglásról, egy kellemetlen traverzről, majd egy rövid csúcsmászásról szólt - mindez kötélbiztosítással. Utólag olvasva a cikket világos minden, mint a nap, de akkor felmerült pár kérdőjel és végül a logikusnak tűnő útvonalat jelöltük ki. Kereszteztünk egy hómezőt, s mivel az elég olvadt volt, inkább a lapos kövekből álló sziklaháton nyertünk további szintet. Közben megelőzött egy háromfős parti, ami (akkor úgy tűnt) csökkentette a felfedezés és a magányosság örömét, de adott egy kis lökést, hogy talán mégis sikerül, ha követjük őket. Szerencsére a nyugati fal alatti meredek hómezőn kitaposták a nyomokat, így fáradtságom ellenére is nehézségek nélkül jutottam el a beszállásig, a déli gerinc aljához.
Itt végre volt térerő, így fogadhattuk az SMS-t, hogy Ricsi, Feri és Krisz 30 méter híján élérték az Olperert, illetve szándékukat valami könnyű vasárnapi programra. Válaszoltunk, hogy egyelőre egy kis sziklázással barátkozunk éppen. Pozíciónkból megtekinthettük az első szakaszt, ami 60 fokos pikkelyes táblákból állt, azaz nem tűnt nehéznek. Mindazonáltal minimál cuccban állapodtunk meg, a kötelet felkötöttem hátizsáknak, a pajtásgép, meg némi rágcsálni és innivaló a zsebbe, pár kötélgyűrű úgyszint. Átpasszoltam Zolinak pár hevedert és egy karabínert így kettőnk komplett mászócucca egy 50m-es félkötél, 4 heveder, három kötélgyűrű, 5 karabíner, egy nyolcas, no meg a beülők voltak. Aztán vetettünk egy pillantást a néhány méterre tőlünk készülődő csapatra, akik az éksor mellé folyamatosan akasztgatták a beülőre a sokadik expresszt. Kicsit lejjebb húztam a kabátom alját, hogy ne látszódjon szegényes slosszom és felbiztattam Zolit, hogy kérdezzen már rá valami nehézségi szintre. Miután a válasz UIAA II. volt, visszatért belénk az élet, de azért előreengedtük a másik társaságot. Ők hátizsákostól csilingeltek felfele kötélbiztosítással, egyikük meg is akadt valami semmiségnek tűnő akadály előtt. Aztán átkerültek a gerinc keleti oldalára, mi pedig toronyiránt megindultunk csak úgy szólóban. Közelről láttuk, hogy a pikkely egyes részei ki vannak törve (szerintem leütötték kalapáccsal) és ki vannak fényesedve a sok markolászástól. Ezt a részt gyorsan átmásztuk, majd jött egy lazább, ahol már nem volt annyira egyértelmű a vonalvezetés. Volt egy kőember, meg némi kitaposott út, ami arra engedett következtetni, hogy a nyugati oldalra kell kitraverzálni. A másik csapat alattunk keringett valahol, mi pedig egy vékony repedés mentén felkúsztunk a gerincre, ahol nem sokkal az előcsúcs alatt átmásztunk a túloldalra. Itt baromi nagy szél volt, egy bevert szög, meg alattunk néhány méterrel egy kis füves térség, alatta száz méter szakadékkal. Ez lenne a 'kellemetlen traverz'? Sem ennek, sem az utána ígérkező csaknem függőleges mászásnak nem néztünk elébe, inkább visszafordultunk és lemásztunk az 'ösvényig'. Itt úgy láttuk kissé ereszkedve eltraverzálhatunk a főcsúcs alatt harántirányba felhatoló folyosóig, azon fel, onnan meg 10-15 méterre becsültük a csúcsot. A sétálós traverz során elértünk egy szakaszt, ahol sima meredek táblákon kellett tovább haladni, itt volt egy régi szög, amit társam tanácsára azért megráncigáltam, mielőtt biztosítani kezdtem róla. Szóval előkerült a kötél, amivel már biztonságosan lehetett keresztezni ezt az esés esetén nem sok jóval kecsegtető részt. Zoli ment elöl, majd egy kőre kötött hurokról biztosítva én. Az intermezzo után a kötelet a vállamra csévéltem, és megindultunk a folyosó felé. Az a reményeket beváltva egy majdnem séta szintű harántúton felvitt a gerincig a főcsúcs és a mellékcsúcs közé, ahol pár méterrel voltunk az ismerős füves térség felett. A kérdés persze az volt, hogy a csúcskeresztig hátralevő pár métert hogyan küzdjük le. Nos itt jött az egész mászás legkitettebb része, ugyanis átmásztunk a keleti oldalra, ahol egy kisebb, de közel függőleges vályúban vezetett az út, alattunk vagy 100 méter szellős résszel. Zoli már a fogásokat kereste, mikor felvetettem, hogy esetleg mégse szólózzunk, ha nem muszáj, de aztán hamar túlmászott a kitett részen, így én is követtem őt, nem bolygatva a mindenfelé bevert szögek nyugalmát.

Zoli a csúcs alatti szellős szakaszon
Egy korty serital a csúcson
Séta lefelé a ferde folyosón, az oszták testvéreknek van még hátra pár vidám méterük
Az utolsó pár méter már jutalomjáték volt eltekintve az erős széltől. 3085 m, Zsigmondy-csúcs, sikerült! A csúcskereszt mellett kezet fogtunk és már húztuk is ki a zsebünkből a sört. Na ebből viszont tényleg többet hoztunk, mint kellett volna, s végül csak egyet bontottunk meg. A kereszten nem csak egy feszület volt, de egy kis ládikó is benne a csúcskönyvvel. Gyorsan bekarcoltuk magunkat, én még átfutottam pár oldalt, ahol találtam magyar neveket is, többek között a Gellérthegy SE Zsigmondy emléktúrájáét - na ennyire eredeti az ötletem.
Az erős szél, meg a közeledő sötét felhők miatt a fotózás után elindultunk visszafelé. A sziklafolyosónál futottunk össze a hármassal, ezúttal egy tag biztosított egyszerre kettőt. A folyosón most végiggyalogoltunk, így közvetlenül a traverzútnál lyukadtunk ki - idefele ugyanis levágtunk egy szakaszt. A táblás résznél erről az oldalról látszott a kulcsfogás, így most a kötelet nem vettük elő. A továbbiakban Zoli szintben harántozott tovább, én pedig emlékeimet követve kicsit felefele a gerinc irányában. Most én jártam jobban az útválasztással, s így legalább volt időm pár képet készíteni. A pikkelyes résznél talélkoztunk, majd hamarosan lenn voltunk a hátizsákjainknál, ahol már fellélegeztünk, hogy a rossz idő nem a sziklán kap el minket.
Sokszor hangsúlyozom, hogy milyen jó a patentos vas, hiszen egy perc a felvétel-levétel, így a rövid átkeléseknél sem gond elővenni. Most azonban úgy gondoltam, hogy azon 20-30 méter meredek havas szakaszon, ami pár sziklában ér véget, elég ha a nyomokba lépek. Mikor pár lépés után már lefelé szánkóztam, kissé átértékeltem magamban ezt a dolgot. A bal síbotomat (bizony a csákányt sem vettem elő csak a beülőt le, hogy jobban csúszhassak) a jobb kezemmel alul megfogtam, és magam mellett a hóba szúrtam. Amennyire fel tudtam mérni a helyzetet nemhogy nem lassultam, de tovább gyorsultam. Átpördültem hát hasra, így valamelyest a testsúlyommal is tudtam nyomni a botot, és a lábfejeim is besegítettek a fékezésbe. A dolog működött és vagy öt méterrel a lehetséges koccanás előtt meg is álltam, vagy 25 méter csúszás után. 'Ez most szándékos volt?' - kérdezte társam. Én mindenesetre javasoltam a konvencionális alternatívát és a nyomokban leszerpentinezést. Ez volt hát első komolyabb kicsúszásom, mindjárt jópár tanulsággal.
A séta további része már események nélkül telt, illetve a dolomitos Murphy törvény kiegészítéseként a záporeső akkor kezdett rá, mikor Zoli elhatározta, hogy félrevonul könnyíteni magán. Erre a komisz időre még a birkák is aktivizálták magukat - eddig csak némán álltak, hogy már azt gondoljuk a kitömött jószágok valami turisztikai marketingfogás részei. A menedékházhoz érve már jég esett. Én továbbra is tartottam, hogy még a szőnyegre köpni se megyek be, így Zoli kihozta a tárolóból a maradék cuccot, bepakoltunk, és kisvártatva indultunk tovább lefelé. Neki vendégmarasztalóbb lehetett a hely, mivel félúton az Alpenrose felé még visszafordult egy látogatásra (na jó, csak a szemüvegét hagyta ott). Az eső felváltva esett, illetve nem, de igazából egyébként sem lett volna hangulatunk leülni piknikezni. Az adott szituban csak Gabibá barátom lett volna felvillanyozva, ugyanis egy cserkészlány csapat szállingózott szembe velünk. Engem csak az dobott fel, hogy a szamóca-övet elérve szintben egy kicsit ínyenckedthettünk, illetve közeledni láttam sétánk végét. Ez igen lassan következett be, de annál nagyobb volt az öröm, mikor az autó mellett ledobhattuk a málhákat, lerúghattuk a bakancsot. Zoli bevállalt egy patakban fürdést én megelégedtem fél csomag tisztasági kendő alkalmazásával, és a bekészített tiszta ruhám felvételével. Vetettünk még egy búcsúpillantást, és jött a lelketlen világ - a több órás hazavezetés, bábolnai mekdonaldsszal, miegyéb.

Utószó gyanánt

Mindenképpen egyik legsikeresebb túrámnak tudhattam be ezt a mostanit, hiszen szép környezetben egy számomra kihívást jelentő hegyre sikerült feljutnom, valahogy olyan úttörő módon, mint ideáljaim a 'kalapos mászók'. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bokájáig is felérnék Zsigmondynak, vagy olyan szinten másznék mint a XIX. század legjobbjai. Ne feledjük, hogy a Zsigmondy-csúcs első megmászása 1879 júliusában a frissen érettségizett Emil, és a két évvel idősebb Ottó bátyja által nem volt ilyen sima. Vagy 1000 méterrel lejjebbről indultak, egy húzósabb falon másztak a kor felszereléseivel, nélkülözve az útmutatásokat, kőembereket, ösvényeket, kialakított fogásokat, biztosításokat. Nem csoda, hogy a hegyen érte őket az este, és egy félig ülő helyzetben bivakolás után csak másnap tértek vissza a völgybe. Teljesítményük ma is meghaladja egy átlagos hegymászóét, aki kedvet érez hozzá látogassa meg ezt csúcsot az általunk bejárt barátságosabb úton mint sok más honfitársam tette már tisztelegve emlékük előtt.

Egy másik nézőpont : Cser barátomék az Olpereren

A kis képekre kattitva csalhatók elő a nagyobbak. Akinek ez sem elég, azoknak ott a Zillertal galéria.