Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Albánia-Prokletije
Nomád túra Albániában, 1996


Egészen pontosan 1994 szeptemberében kezdtem el túrázó pályafutásomat, és a következő hónapokban volt szerencsém bejárni Magyarország válogatott tájegységeit a Kőszegi-hegységtől a Bükkig. Túráim között szerepeltek többnapos nomád kivitelűek is, télen és nyáron egyaránt. Ilyen tapasztalatokkal a tarsolyomban fogalmazódott meg bennem, hogy ideje az országhatáron túl is felkeresni az itthon fel nem lelhető természeti formációkat, látnivalókat, és ekkor vetődött fel merész tervként a Mont Blanc megmászásának gondolata.
96 nyarán terveimből két nagy külföldi túra valósult meg : egy szervezett nomád túra Albániába, és egy olasz-francia-spanyol-portugál körút, amelyben a kulturális értékek megtekintése mellett helyet szorítottunk pár vidám treknek is. (Grand Canyon de Verdun, Ordesa - Pireneusok)


Albánia

Egy miskolci utazási iroda nomád túraajánlata megfelelően olcsó és élményekkel kecsegtető volt ahhoz, hogy ne tudjak ellenállni neki. Vállalkozó társ híján pedig mondhatni egyetlen lehetőség volt számomra egy külföldi kiruccanáshoz.
Június volt, mikor nagy hátizsákomat a buszra felpakolva robogtam az ismeretlen és máig kicsit misztikusnak tűnő ország felé egy meglehetősen válogatott társasággal, amely természetbúvárokból, természetjárókból és vakációzó diákokból állt. Az éjszakai buszozást követően másnap délelőtt poros utakkal, és elszórt betonbunkerekkel köszöntött minket Albánia. Az északi országrész legnagyobb városában, Shkodrában volt időnk szétnézni egy kicsit. Az országot jellemző szegénység rányomta a bélyegét a látképre, bár egyes boltok és vendéglők európai színvonalat tükröztek. A múlt és a jelen eme kettőssége számos érdekes élményt szolgáltatott : benzint az utcán árultak pillepalackokban, az automata autómosóhoz szamárháton szállították a vizet, a légkondícionált boltban ugyanannyiba került a kenyér, mint a sarkon levő alumíniumbódéban, a taxik kanapéval tuningolt kordék voltak és így tovább.
Utunkat egy IFA platójára zsúfolódva folytattuk tovább. Már-már azt gondoltuk, hogy képtelenség, hogy ennyien felfértünk, de az ellenkezőjéről meggyőzött, hogy útközben számos helyi polgár is lestoppolta a járatot, és volt amelyik ülőhelyet is kibulizott magának. A hegyek közé érve az út durva köves makadámba váltott, az apró kis települések pedig kezdték levetkőzni a XX. század külsőségeit. Egy defekt és egy kerékcsere után egy vad szerpentinen jutottunk fel egy hágóra, majd hasonló utakon lefele kanyarogva este érkeztünk meg célállomásunkra, egy hegyekkel körülvett apró településre.Táborunkat egy legelőn alakítottuk ki a falu felett.
Másnap a reggeli világosságban csodálkozhattunk csak rá a varázslatos környezetre - a hatalmas köves vízmosásokra, a falu elszórt házaira, kertjeire, legelőire, és természetesen a kopár mészköves hegykoszorúra. Ebben az elhagyott meseszerű környezetben töltöttünk el egy hetet, és útjaink és kalandjaink sokkfélesége miatt csak néhány epizódot emelnék itt ki.
Egyik túránk a hosszanti völgy végét lezáró hegy, a 2100 méter magas Harape csúcsára vezetett. Köves szerpentinút vitt fel a völgyet lezáró hágóra. A nyolcszáz méteres emelkedő végén már egykedvűen bandukoltunk magunk elé bámulva, mikor egy mosolygó albán fiú elnyűtt szandálban szamarat vezetve előzött meg minket. Bár a napok során beleedződtünk a gyaloglásba, azért a helyiek fürge, könnyed mozgása rendre meglepett. Lakkcipőben, ünneplőben ugyanolyan otthonosan mozogtak a köves ösvényen, mint műanyag papucsban. A hágón megpihentünk a sziklák alatti árnyékban, majd fogyatkozott létszámban folytattuk felfele utunkat a csúcsra. Az útvonal vezetése az egyik túravezető helyismeretén múlott, ugyanis jelzés természetesen nem volt, ösvények pedig a gyér forgalom miatt nem koptak ki. Az egyik szakasz egy karrmezőn vitt keresztül. Itt egymástól 10 centiméterre párhuzamosan futó éles mészkőbordákon kellett vigyázva lépkedni, és ügyelni, hogy semmit ne ejtsünk be a méteres-kétméteres vájatokba. A csúcsról gyönyörű kilátás nyílt a völgyre és benne apró színes pontokként megjelenő táborunkra. Itt is bántam, hogy nem vittem el pajtás-gépemet legalább.
Megtekintettünk még a hágó túloldalán két apró tengerszemet, és a hegyi pásztorok házát, akik itt élik nyáron nomád életüket. Első meglepetésükben a puskát is előkapták, majd röviddel ezután már barátkozni kezdtek és megkínáltak kecsketejjel. Ezután meginvitáltak kövekkel körvonalazott döngölt földes focipályájukra egy meccsre, de ezt mi fáradtságunk miatt elhárítottuk.
Másik nagyobb túránk a táborral szemközti hegyek meglátogatása volt. Itt egy kisebb csapattal hatoltunk felfelé egy morénalejtőn, majd járatlan utakon jutottunk egyre feljebb. A sok csúcs közül kettőre már csak másodmagammal értem fel, helyenként sziklát mászva. A hegy túloldalán leereszkedve szemközt találtuk magunkat egy komplett birkanyájjal - nos ők minden bizonnyal ismerték a könnyebb utat. Megkerülve a hegyet egy völgyben indultunk meg lefelé, örömmel nyugtázva, hogy nyomokat látunk magunk előtt. Aztán találkoztunk is korábban leszakadt társainkkal, akik egy szakadék szélén éppen azon tanakodtak, hogy hogyan tovább. Végül kötélen ereszkedtünk le, majd könnyebb szakaszon folytatva értük el a falut.
Ezenkívül a többi napokon számos rövidebb utat megtettünk a falu környékén, elgyalogoltunk egy vízesésig, ahol egy apró tóban meg lehetett fürdeni, és a falu túloldalán a dombtetőn elhelyezkedő kocsma meglátogatása is felért egy rövidebb túrával.
Élményekkel telve indultunk az ismert úton és eszközökkel haza, és csak sajnálkozni tudok rajta, hogy a jelen politikai helyzet miatt ez a határmenti albán vidék elzárta magát a külföldi túrázók elől.