Make your own free website on Tripod.com
[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Hazánk környéke > Magas-Tátra
A Bástya-gerinc hófolyosóin, 2004 március


Előzmények

Nagyon gáz idők jártak rám. Lényegében csaknem egy éve nem voltam hegyekben. Zsófi lányom születése, a ház körüli kipolgári pöffeszkedések, vakaródzások egyébként is limitálták a lehetőségeket, erre jött egy korábban csak női magazinok cikkeiből ismert depressziós hullám, folytonos megfázásos betegségek. Már azon voltam, hogy kiszórom a kukába az összes mászócuccomat a fényképekkel együtt, ezt a pédzset meg feltöltöm 0-ás bitekkel. Mondom, nagyon gáz idők.
Aztán mint egy gyufa lángja a sötét szobában bevillant régi álmaim egyike - a Pallavicini kuloár. Fatalista nem lévén megpróbáltam a neten megkeresni Kálmánt aki korábban tanácsokat adott a téli tátrai mászásokkal - mint lehetséges 'edzőprogrammal' - kapcsolatban. Meglepetésemre javasolta hogy menjünk együtt, ezzel megoldódott a mászótárs keresésének mindig fázós problémája. Havas kuloárok a Tátrában, na ez volt számomra egy fehér folt. Egyik pillanatban azt gondoltam nem lehet sokkal más mint pl. a Vörös-torony túránk, máskor lelkiismeretfurdalásom támadt azt illetően szabad-e hozzám hasonlóan felkészületlen barátaimat bepalizni. A tervezett létszám három volt (később ez kettő lett), a csapat minden szempontból leggyengébb láncszeme szerény személyem. Feleségem aggódott hogy miért megyek megint új emberekkel és nem a barátokkal. Ezen én is gondolkodtam, de eltökéltségem elnyomta kétségeimet.
Aztán vettem egy pár szerszámot, egy mászósabb vasat. A kocka el volt vetve. Végre.

Tátra

Kálmánnal a Délinél találkoztunk, aznapra az utazás és beszállásmegtekintés volt a program. Az időjárás és a lavinahelyzet jónak mutatkozott, nem úgy mint megelőző hétvégén, ami az eredeti időpont lett volna. Csorba magasságában már minden csupa hó volt, az utat is beleértve. A Seattal még küzdöttünk egy kört a Poprádi-házhoz vezető keskeny kimart ösvényen, aztán jobbnak láttuk ezt hólánccal folytatni. Munkaügyben megfordulok pár kutya helyen a céges terepjáróval, de a mediterrán égövi család szemefényével még a vezetés is rejtett magában pár vidám pillanatot, miközben karosszérialakatos ismerősök telefonszámait próbáltam felidézni néhány kanyarban. Minden tiszteletem hát a rallyversenyzőknek és a gyalogos túrázóknak, akik némiképp jogosan morcos tekintettel álltak félre a combig érő hóba.
A háznál azzal indult a történet, hogy valami tanfolyam lefoglalta a teljes lágert, a kocsinak pedig nincs hely. Kálmán szlovák tudása ha nem is volt irodalmi, de mindenesetre meggyőző, némi felárral kaptunk egy saját fürdőszobás kétszobás lakosztályt, a kocsit meg besuvasztottuk valami gazdasági épület mellé. A saját fürdőszoba annyira a tudományos fantasztikum határát súrolta a képzeletemben, hogy figyelmen kívül hagyva az egyik ajtót kimentem a közös folyosói részre a dolgaimat intézni. Mivel időben voltunk még, gondoltuk megejtjük a Vörös-kuloár beszállásának, meg úgy egyáltalán a hóviszonyoknak a megtekintését.

Pár kisebb jégút a hófolyosók alján
Útban a beszállás felé, a gagyi fényviszonyok csak sejtetik az előtérben a deszkákat.

Egyébként sem a nonstop szövegelés jellemezte párosunkat, de a sorrend is szavak nélkül alakult ki, Kálmán elöl nyomta síbotokkal én pár méterrel mögötte bot nélkül (már megint!) jobbra-balra merengve. A fenyvesek között bandukolva ízlelgettem az új érzést, hogy a döntések igazából nélkülem történnek meg, evidens, bár mindenképpen furcsa volt hogy kétségek nélkül elfogadtam tapasztaltabb társam véleményét. A Bástya-katlan-nyereg felső részén volt pár lavinanyom, egyébként sem tűnt bizalomgerjesztőnek egy gyalogos leereszkedés, a jobb oldalon impozáns kuloárok lábánál mutatta magát pár kisebb jégút, ezekről is váltottunk pár szót, mint a hazautazó nap egyik rövid túralehetőségéről. Egy magyar hármas nagy hátizsákokkal jött szemben, egy darabig megjárták tervezett utunkat a Vörös-kuloárt, mély hóról panaszkodtak. Furcsa módon a hátizsákokat nem rakták le a Poprádi-háznál, mikor jeleztük, hogy ezzel lehet hogy elbukták a szállást a Sziléziai-házat jelölték meg lehetséges célként. Még volt vagy két és fél óra sötétedésig, megérintett a fiatalos elszántság romantikája. A Rysyre tartó útelágazásnál képet kaphattunk a hó valódi nagyságáról, a jelzőtábláknak csak a fölső része látszódott ki. Egyáltalán annyira más volt a téli terep, mint amit feleségemmel bejártunk a Tengerszem-csúcsra menet anno, hogy csak később tudatosodott bennem, hogy voltam már erre korábban. A patakon átkelve nemsokára megpillanthattuk a Bástya-gerinc minket érdeklő részét, már amennyit a leszálló felhők láttatni engedtek. Célba vettük a Vörös-kuloárt, először ereszkedve, majd ütemesen haladva az emelkedőn. Pár lavinadeszkát kikerülve feljutottunk oda, ahol már mindkét oldalról sziklagerinc határolta a hólejtőt. Kálmán tett egy sajnálkozó kijelentést a házban hagyott csákányok miatt, majd visszafordultunk és ezzel másnapra halasztottuk a mászást. A fotógépem is beadta az unalmast, hiába szereltem szét és össze, nem segített.
Reggel a házból kilépve fagypont körüli hőmérsékletet olvastunk le a hőmérőről, nem túl jó jel a hó állagára nézve. A kuloárig a tegnapi utunkat követtük, ott elővettem egyik csákányomat, Kálmán továbbra is botokkal nyomta elöl. A lejtő volt annyira enyhe és a hó oly puha, hogy hagyományos stílusban lehetett haladni, mindenféle technikai hókuszpókuszt mellőzve. A folyosó egyre szűkült, majd egy kanyar kitakarása miatt csak az időnként le-lecsúszó kisebb görgetegek jelezték hogy társam néhány tucat méterrel felettem dolgozik. Egy ponton kezeimet gyerekes módon oldalra kinyújtva a két falat is elértem, egyike azon pillanatoknak, mikor valami transzcendens valóságba siklik az ember lelke akkor, és valahányszor újraéli azt a későbbiekben. A vízszintesekre és függőlegesekre párhuzamosított ember alkotta környezet végtelenül távolra került, mégis ez az inerciális fogódzóktól mentes hó-szikla alkotta monokróm, amorf univerzum barátságosabb tudott lenni, mint bármi amit pénzen vásárolhatunk meg egy boldog érzés reményében. A küzdelmes hótaposás is rutin mozdulatsor volt csupán, mentes a frusztrációtól, amit az a lépés okoz melynek végén ugyonada jutunk vissza, mint ahonnan elindultunk. A kemény tél ajándéka, hogy a folyosón összefüggő hótakaró volt, így elmaradt a Sátán oldalába kiharántozás, amely Kálmánék osztályrésze volt egy húsz évvel korábbi túrán egy komisz, megkerülhetetlen sziklatömb miatt. A kanyarok után feltűnt az út vége, a Vörös-meder-csorba, felérve végre nekikezdhettem harapni valamit mikor társam már éppen befejezte reggelijét. Pár szóban megerősítettük hogy a Sátán gerincén át folytatjuk, majd a túloldalon a Sátán-kuloáron le. A gerinc behavazott Mlinica-völgy felőli oldalán már mindketten csákánnyal a kézben haladtunk és viszonylag egyszerűen jutottunk fel az egyik, majd a másik csúcsra. Különös hegymászás, ahol nem a csúcsról szól a történet, nos a mienk ilyen volt. Ami más alkalommal a kézrázás, fényképezkedés, rituális evés-ivás, pihenő, merengés, távolbanézés dedikált helyszíne, az most csak egy pont volt félúton a fel és le vezető rész között. A csúcsról a gerinc meredeken tört le a csorbába, ezért ismét a Mlinica-völgy irányában ereszkedtünk le a behavazott I-es fokozatú útvonalon. A kritikus hóvastagság - ahol a csákány már nem tart, ugyanakkor takar minden jó fogást - próbára tette kreativitásunkat. Egymástól méterekre próbálkoztunk az útvonal optimalizálásával osztogatva a tanácsokat, hogy magunk vagy épp a társunk útvonalát kövesse a másik. Egy harántozásnál kicsúszott az egyik lábam és éreztem ahogy a megváltozott egyensúlyi helyzetben csákányom, ami egy sziklára volt beakasztva kezdett kifordulni. Aztán mintha csak a tekintetem parancsára tenné, a fej csúcsán egyensúlyozva ingatagon, de visszafordult. Visszaléptem, majd tovább könnyebb szakaszon le a csorbáig. A Mlinica-völgy felé egy barátságos hólejtő mutatkozott. A csorbába beékelődött szikla alatt átbújva egy némileg meredekebb hófolyosót pillanthattunk meg. A puha hóban süppedőseket lépve gyorsan vesztettük a szintet, valahol a Pokol és a Sátán kuloárok találkozásánál egy nagyobb társaság igyekezett a mi utunkon felfele. Nem sok jóval biztattuk őket, a hó itt ha lehet még rosszabb és tartás nélküli volt. Az alsó szakaszon a sétát elunva lecsúsztunk, majd a völgyben egy szikladarab mellett elpakoltuk mászóeszközeinket. Hátizsákomból elővettem a világutazó doboz sört amit megittunk. A házhoz menet Kálmán mászóbarátjának rokonságával futottunk össze, akik egy lightos túrát nyomtak. A házban némi sziesztázás után elhatároztam, hogy meglátogatom a közeli szimbolikus temetőt, ahol a hegyek áldozatainak emléktáblái övezik a kanyargó ösvényt. A kirándulás után az étkezőben folytattuk, ahol fokozatosan gyarapodó társaság vette körül az egyik asztalt, magyar mászók az öreg rókáktól a kezdőkig bezáróan. A remek hangulat még Kálmán arcára is mosolyt csalt, magam csak tűnődtem a régi történeteken amelyek némi nosztalgiával fényezve egy baráti, ugyanakkor színvonalas mászásokat bemutató közösséget rajzoltak ki. Szó esett másnapi tervünkről, a Pokol-kuloárról - Cinóék aznap lefektették a nyomokat nekünk, illetve szikrányi kétséget kizáróan össze tudtuk rakni beszámolójukból, hogy mire számíthatunk.



őőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő űűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű
A Bástya-gerinc egy részlete a Puskas-könyvből. A kép nyári viszonyokat ábrázol.







Néhány tulajdonnév a szlovák megfelelőjével (forrás: Dr. Komarnicki Gyula: A Magas-Tátra hegyvilága)

Csorba -
Poprádi-ház -
Menguszfalvi-völgy -
Bástya-katlan-nyereg -
Elülső-Bástya - Predná basta
Vörös-meder-csorba - Sedlo nad Cervenym Zlabom
Sátán-kuloár - Satanov zlab
Sátán-csorba - Satanovo sedlo
Pokol-kuloár - Diablov zlab
Pokol-csorba - Diablovo sedlo
Tengerszem csúcs - Rysy
Tátra csúcs - Vysoká