Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Dolomitok
Hurrá nyaralunk!, 2001 június

Előzmények

Az alcímválasztás kissé az előzményekből is fakad, ugyanis a Bóna, Gabibá, Cseke (ő természetesen befékezett az utolsó pillanatban) és szerénytelen személyem már hónapok óta halogatta az egyhetes Dolomit-túrát - eddig a 'hurrá'. A 'nyaralunk' meg arra vonatkozik, hogy két héttel korábban hóvihar csapott le ránk, ami ezúttal nemcsak elmaradt, de végig kitűnő időnk volt; valamint jelzi rigalánchoz mérhető feszességű hozzáállásunkat a hegyek erőpróbáihoz, de erről győződjön meg mindenki lejjebb.

Döcögős indulás

Ennyire koncepciók nélkül még soha nem vágtunk neki a hegyeknek. Annyi biztos volt, hogy Dolomitok, de hogy aztán via ferrata, sziklamászás, gleccsertúra, meg hogy mindezek pontosan hol, az csak tétova találgatások tárgyát képezte. Így aztán a hótalpakon kívül beraktuk az összes létező cuccost, bevásároltunk 100 tonna kaját (amihez még jött a Bóna által hozott Glocknerről megmaradt 50 tonna), mindezeket cipőkanállal bepréseltük a kocsimba, és hétfő délután elindultunk. A pakolás fontos eleme, hogy az apró kis cuccokat (tisztálkodási szerek, tájoló, gyógyszerek etc. egy kis neszesszerbe legyenek összeválogatva, amit csak egyszerűen be kell rakni, bárhova megy az ember. Na én ezt hagytam otthon, meg a kaja egy részét (ami nem volt vitális), Gabibá rácsodálkozott, hogy sisak is kellene, Bóna meg szimplán a pehelyzsákja helyett valami nyári zsákkal volt kénytelen beérni kulcsa otthonhagyása miatt.
Iksz óra vezetés után hajnal egyre befutottunk a Drei Zinnen Rienztali parkolójába, ahol bevonultunk a fenyőfák alá aludni.
Reggel felrázott minket az autóforgalom - az összes nyugdíjasbusz itt áll meg, hogy lefotózzák a híres batyukat - majd elkezdtünk filózni régi tervünkön a Cima Grande normál útjának megmászásán. Végül lemondtunk róla, hogy ismét gigászi zsákokkal pukkantsuk ki magunkat az első nap, és Cortinába vettük az irányt, hogy Gabibának sisakot vegyünk, hiszen aznapra bevállaltuk a Punta Annára vezető via ferrátát.

Punta Anna (2731m)

Igen, igen ez az a hely, aminek még a beszállásáig sem jutottunk el két hete a komisz idő miatt. Déli gerinc lévén bíztam a hómentességben, így aztán felkocsikáztunk az A. Dibona házhoz, és délután három óra körül el is indultunk a 421 úton, ahol hosszú szerpentinek szelídítették le a meredek hegyoldalt. A Pomenades háznál sajnálkoztunk, hogy nem hoztunk hálócuccot, mivel a terasz alatt idilli táborhelyünk lehetett volna. Így rövid pihenő után a sífelvonó, majd az öles betűkkel festett jelzés mentén felkapaszkodtunk az út beszálláshoz, ami a térkép és a kiírás alapján a Punta Anna Ferrata, Pascal Sombardier ferrátás könyve alapján a Giuseppe Olivieri Ferrata nevet viseli.

A Dibona ház alól a Punta Anna gerince
Gabibá öltözködik be zuhanáshoz (elmaradt).
Na akkor ez izgatott legkevésbé, és egy rövid hónyelven átkelve el is értük az első drótkötelet, ahol előremásztam videózni. A kesztyűm közben elnyírta az atombiztos csatot és leszánkázott egyenest a hó és a szikla közötti repedésbe. Az, hogy a következő órákat mászással és nem alagútásással töltöttem, csak a szerencsének volt betudható, nevezetesen az említett kósza ruhadarab fennakadt egy kiszögellésen. A ferrátán közel függőleges és traverzszakaszok váltogatták egymást, Bóna és Gabibá természetesen ragaszkodott hozzá, hogy a drót csak a karabíner akasztását szolgálja ('A Club Alpino Italianonak áramot kellene vezethetnie az összes acéldrótba' - Bóna) és kizárólag a sziklát használták fogásnak és lépésnek. Jómagam nem bizonyultam ilyen kemény elvembernek, és néhány kihívó kunszttól eltekintve nem feltétlenül ragaszkodtam a tiszta mászáshoz. Az elvek, meg a folyamatos videózás ette az időt, és már egyre a csúcsot véltük felfedezni a következő sziklatömbben, de csak egyre kitettebb és függőlegesebb szakaszok következtek.
Itt említeném meg, hogy akárcsak a ferráták többségénél a sisak, a célnak megfelelő zuhanásgátló és a szédüléstől való mentesség hiánya kizáró ok, hacsak nem öngyilkos a vállalkozó delikvens, vagy nem Reinhold Messner néven anyakönyvezték néhány évtizede. Ha a fentiekkel nincs gond, akkor elég egy átlagos fizikum és odafigyelés.

Pihenő egy laza traverzen
Egy kis instant szintnyerés
A Tofana de Roses keleti fala
Persze minden útnak azért egyszer vége szakad, így mi is csak kiértünk a csúcsgerincre, ahol elsétáltunk a legmagasabb pontig bámészkodni, meg fotózni. Az idő későre járván a mihamarabbi leereszkedés mellett döntöttünk, mégpedig a térképen jelölt ösvényen a gerincről nyugatra lekanyarodva. Az ösvény kisvártatva egy szűk havas kuloárt keresztezett melynek túloldalán bizonytalan morénás lejtő, és távolabb néhány hegytömb által formált sziklafal várt minket. Hirtelen döntéssel a kuloárban való leereszkedést választottunk, és ez leginkább igaz rám, mivel egy rossz mozdulat következtében egy köves szűkületben fenéken csúszva megelőztem az óvatosan lefelé kapaszkodó Bónát. A hóban néhány méter múlva megálltam, de pár kék-zöld folt és sajgó tomporom még napokkal később is emlékeztetett rövid bobversenyzői pályafutásomra. Legyalogoltunk hát a meredek hólejtőn, ami egy lépcsőzetes sziklás kuloárban ért véget. Itt aztán gondolatban kezet ráztunk, és elkezdtünk visszakapaszkodni a csúcsra, ahová egy órás különbséggel már másodszor értünk fel - bár ezúttal teljesen elmaradt a katartikus élmény, amit felváltott 'a hol mászunk le' óriási kérdőjele. Maradtunk végül a már ismert útvonalban, ahol immáron mindenki feladta az elveit és a drótokon csüngve rohamtempóban ereszkedünk lefelé. Így esett, hogy lemenetben jobban leizzadtam, mint felfelé. Szürkületben kóvályogtunk tovább le a Poncebos háztól és egy kisebb elkavarástól eltekintve sötétedés után futottunk be a kocsihoz.
A dolog nem hagyott nyugodni, hogy mi lett volna ha tovább nyomjuk a ferrátát. A már említett könyv vázlata alapján a via ferrata a csúcs után nem sokkal kettéválik, a gerincet jobbról kerülő tovább vezet a Tofana di Mezzo csúcsára a baloldali pedig az általunk is észrevételezett párkányon a hegytömböket felülről kerülve visz le a völgybe, ahonnan már le lehet lazázni a Dibona házhoz.
A lényeg azonban, hogy lenn voltunk végre, és mivel befutott két autónyi mászó, inkább a háztól valamivel lejjebb vertünk tábort egy tisztáson. Itt egy újabb logosztikai malőrre derült fény: csak az én háromszemélyes sátramat hoztuk el, ami ugye normál esetben egybe is vágott volna a létszámmal, de Gabibá renyhe bélműködése következtében inkább nem dacoltunk a gázmérgezés kockázatával, és Bónával a szabad ég alatt aludtunk.

Piz Boé (3152m)

Reggel jött a szokásos molyolás, mosdás a közeli forrásnál, végtelenbe nyúló főzőcskézés, így volt idő kijelölni következő úticélunkat a Cesare Piazzeta Via Ferrata képében, mely kielígítette az alábbi szempontokat:
- Sombardier könyvének 31 egyre keményedő sorrendben összeállított útjából ez a 28.
- Felvisz a Piz Boéra, ami egy háromezres...
- ... és nem utolsósorban a Sella csoport legmagasabb tagja, ahol még nem jártunk előtte
- szintén déli fekvésű meredek fal
Vagy fél egykor el is indultunk a célunk felé, de egy gyönge pillanatunkban azért megálltunk Arrabiában egy kicsit teraszon kávézni, sütizni, filozofálni. Elvégre nyaralunk. Végül három óra előtt a Pordoi hágónál lévő német katonai temetőhöz értünk, ami aznapi túránk kiindulópontja volt.
Tanulva az előző napból, cefettül kigyúrtuk magunkat az útvonalból, és beraktuk a jégcsákányt, meg a hágóvasat is. A temető köralakú építménye mellett elhaladva az út a falak irányába fordult és egy széles völgyben kanyargott felfelé. A sűrűn festett jelek ellenére a hómező szélén sikerült elkavarnunk, talán egyik mély filozófiai vitánk következtében, aztán a fal alatt nem sokkal jobbra vettük az irányt, ahol kisvártatva el is értük a beszállást. Az első métereket a könyv csak úgy jellemzi, mint ahol bámészkodók gyűrűjében és megjegyzései közepette szenvednek a tapasztalatlan mászók, s némelyek megszégyenülten visszaereszkedni kénytelenek. A valós életben közvetlenül egy vízesés baloldalán vitt fel az első függőleges szakasz, így frankó nedves volt minden, viszont a fal tövében megmaradt hó miatt 4 métert helyből megúsztunk a mászásból. A szikla és a firnes hó közötti hasadék szerencsére nem volt túl széles így semmilyen akrobatamutatványra nem volt szükség a beszálláshoz, annál több az ominózus első szakaszhoz. Na nem szeretném dramatizálni a szitut, mindenesetre mindnyájan örültünk, hogy a CAI nem fogadta meg Bóna barátom tanácsát, és nem vezetett kettőhuszat a drótba. Néhány méter után jött egy üdítő traverz balra, majd megint föl és jobbra. Mint valami rossz lelkiismeretű diáknak egyből egy fizikapélda ugrott be, ahol a pálcikaemberkét F erő próbálja kirántani a falból. Soha korábban nem gondoltam, hogy egy pálcikaemberkének is ennyire gáz az élete. Mindenesetre hamar elértük a kb. 5 méter hosszú függőhidat, ami átvitt a keskeny függőleges vályú felett a szomszédos tömbre, és itt már moderáltabban folytatódott a szint nyerése.

Sztoikus tűnődések a fal alatt, a beszállás szerencsére a következő hókupacnál vár
Függő játszma
Aztán megint egy kis meredély
Egy-két kunszttól eltekintve csak az útépítők azon tréfáját emelném ki, hogy egy helyen a fal helyett egy szűk, kissé jobbra dőlő hasadék belsejébe helyezték a drótkötelet. Elsőnek Bóna gringó ment, aki hernyó módra befúrta magát a hasadék mélyére, és testével legalább húsz ponton érintkezve araszolt fel, miközben küzdött a folyton beakadó csákánnyal, meg a biztosító kantárszárakkal. Ismerve hátizsákom dimenzióit (értsd iszonyat széles, plusz kiálló síbot, csákány) igyekeztem annyira kinn mozogni, mint amennyire a biztosító kötélszár engedte, és kis peremeken sasszéztam előre. Valószínűleg nem készül oktatókönyvekben ábra belőle, ahogy bal lábammal a jobb oldalon, jobbal a balon tapogatózva, mint valami ikszlábú paraolimpikon harcoltam magam egyre feljebb. De ezért szép a hegymászás, az almanachba csak az kerül be, ki és hogyan került a csúcsra, esztétikumról ritkán esik szó.
Az út kivezetett egy széles párkányra, ahol a halandó eldöntheti, hogy elege van-e már a ferrátából, és a balra eső kuloárban egy UIAA II-es szintű jelzett úton folytatja, vagy keménykedik még egy sort. A laza kőzetű kuloárból már előző nap besokalltunk, úgyhogy maradt a ferrata, amelyben függőleges, és sétálós szakaszok váltották egymást. Az idő későre, erőm vége felé járván kacérkodtam a gondolattal, hogy a csúcsot alulról megkerülve csatlakozzunk be a lefelé vezető útba, de igazából a behavazott morénás szakasz nem mutatkozott laza alternatívának, így folytattuk a Piz Boé felé. A ferrata végétől enyhén emelkedő út vitt a csúcs felé, az utolsó szakaszon hótaposással.

A Marmolada
Csúcson a geng
Mire felértünk a nap már csak kevéssel a horizont felett mutatta magát, de teljesen felhőmentes lévén az ég páratlan kilátás nyílt a környező hegyekre, amiből csak a szemközt levő Marmoládát sikerült felismernem. Sürgetve érezvén magunkat nem sok időt töltöttünk a full-extrás csúcson (csúcskereszt, Mária szobor, menedékház, hatalmas passzív reflektorlemez amit mint szakbarbár csak én értékeltem). Egy gyors közös fotó után a csúcssörről is megfeledkezve kezdtünk el leereszkedni a nyugati oldalon. Ez az oldal már nem volt annyira laza, mint a másik - nagy köveken egyensúlyozva, és hóban süppedve keveredtünk le a hómezőig ami a térkép által 638-cal jelölt úton vitt el a Pordoi nyeregbe. A kései időpont annyiban kedvező volt, hogy a láb és sínyomok alja már elkezdett fagyni, így jó tempóban tudtunk haladni. Már jócskán sötétedni kezdett mire elértük a nyerget, és csalódásunkra a betemetett menedékház is üzemen kívül volt. Egy kísértéssel kevesebb. Befaltuk a maradék nápolyit, felcsatoltuk a hágóvasakat és a havas völgyben a 627-es úton célba vettük a Pordoi-hágó házainak fényeit. Mire elértük a morénás részt, már a jelzéseket sem láthattuk, így a térkép alapján belőttük magunknak a levezető utat, és a sziklatörmeléken lépcsőztünk lefele. Hamar bele is futottunk egy vízmosásba, ahonnan a kellemetlen intermezzo után ráleltünk a sztráda szélességű szerpentinútra. Itt ért be minket két olasz sziklamászó, akik a Pordoi (itt mindent így hívnak) nyugati falán másztak 12 órát. Fejlámpák fényénél botorkáltunk át mindenféle saras-füves dombokon, mire elértük a civilizációt, a kocsi azonban további 1,5 kilométerre parkolt.
Gabibával elgyalogoltunk hát a temetőig, majd a két olasz fickót elvittem a Monti Pallidi házon túl úgy kétszáz méterre levő parkolóig, ahol pár másik autó is állt már. A srácok aztán 'surprise' felkiáltással rám akartak tukmálni valamennyi lóvét a fuvarért - hát tényleg meglepett, mindenesetre nem fogadtam el. Szóval vissza a hágóra, ahonnan elindultunk Arrabia felé, hogy valami táborhelyet keressünk. Az olasz mászók helyéről sajnos túl könnyen lemondtunk azok után, hogy állításuk szerint nincs víz a közelben, a másik irányban viszont normális parkoló sem volt. Végső elkeseredésünkben elkocsikáztunk a Tofana alatti bejáratott helyünkre, ahol tábort vertünk (mi Bónával az ismert okok miatt a szabad ég alatt) és végre lepihentünk.

Cinque Torri

A nap ismét hamar felkeltett bennünket, amely fokozta az előző napokból és a kései fekvésből eredő nyúzottságunkat. A tegnap megfogalmazódott 'Marmoládára felmászás és ott alvás' gondolatát gyorsan eltoltuk magunk elé a jövőbe, és egyhangúan egy pihenőnapot iktattunk be. Lényegi változást ez természetesen nem jelentett a délelőtti és kora délutáni programban, vagyis ide-oda pakolgattunk, miközben főzőcskéztünk, és vitattuk az élet nagy dolgait. Ha már ott volt előttünk akkor gondoltunk elnézünk a Cinque Torrihoz, ami csak nevében és színes katalógusok képein öt torony, voltaképpen egy széttöredezett hegyből létrejött útvesztő, és népszerű sziklamászó hely. Emlékeim alapján akadt pár III/IV út is, ami több kötélhosszon vezetett fel a csúcsokra (ezek egyikét meg is másodmásztam pár éve), így bepakoltunk kötelet és az összes létező sziklamászócuccunkat, hogy tegyünk egy újabb próbát.
A szokásos délután három körüli időpont a Bai de Dones szálló parkolójában ért minket, ezt az útmenti hatalmas 5 Torri óriásplakátról el sem lehetett téveszteni. Elképzelésem szerint a 422-es úton mentünk volna fel, lévén egy lankásabb útvonal, de aztán sikerült elkalauzolnom a társaságot a sípályára, ami nemcsak meredek, de túraútnak meglehetősen unalmas volt. Ezért természetesen mindenféle jogos szidalmaknak voltam kitéve, de rövidesen elértünk a tornyokhoz, ahol csak néhány parti mászott. Elindultam megkeresni azokat az északi falon levő utakat, amikre még emlékeztem, mint eshetőségre, ami azt jelentette, hogy a rideg falak között hóban-morénában caplathattam le. Az egyik úton német páros mászott, de az igazat megvallva, mire lebattyogtam, már el is ment a kedvem az egésztől. Körbejártam hát a tornyokat, hogy találkozzak hasonló morállal bíró társaimmal. Ledőltünk hát egy kisebb dombtetőre, ahol elrágtunk egy nápolyit, majd a feltámadó szél és pár beúszó felhő meghiúsította napozásunkat. Na ez már az 'ilyen sokat próbált mászóknak' is sok volt így összekaptuk magunkat és lesétáltunk a Cinque Torri menedékház melletti műúton egy darabig, majd a feljövet alatt elvétett varázslatos erdei úton tovább a kocsihoz.
Kitaláltuk, hogy főzünk lecsót, ezért Cortinában még zárás előtt felvásároltuk a zöldségest, meg vettünk egy üveg helyi vöröset is. Bár a vacsi frankón odaégett - élveztük azért, csupán a következő napi főzések kaptak felejteni kívánt mellékízt a lassacskán lemorzsolódó kozmából. Sötétedett már, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy táborunkat áthelyezzük a forrásnál lévő házikó mellé, ahol egy meghitt kis faasztal szolgáltatott díszletet esti borozásunkhoz. Ebbe alig hogy belefogtunk, egy autó állt meg vagy százötven méternyire a parkoló mellett, és reflektorral elkezdték pásztázni a környéket. Ha lenn táborozunk ezúttal is, akkor lehet, hogy az előző napinál is rövidebbet alszunk, de a ház mellett a fák takarásában észrevétlenek maradtunk. Gringos - Rangers 1:0
A felhős ég miatt inkább a sátorban alvás mellett döntöttem - hibásan. Eső ugyanis nem esett, viszont kétszer ébredtem krónikus oxigénhiányra, amit pánikszerű cippzárazás és fejkidugás követett. Gabibát természetesen nem zavarták saját égéstermékei, Bóna gringó pedig rutinosan a polár-hálózsák-bivakzsák formációt választotta a sátoron kívül.
Reggel őzek, nyulak és mormoták szambáztak a környéken, mi pedig napirend szerint elkezdtük a vakaródzást az evéssel és a pakolással. Egy öreg olasz, aki már előző nap is erre sétált odajött közénk, és olasz-német-spanyol-angol-kéz-láb keveréknyelven elpolemizáltunk az egy kiló kenyér, egy óra munkabér olasz és magyar relációin. Aztán minden jónak vége szakad, és dél körül elindultunk hegyen-völgyön autóval a következő úticélunkhoz, a Marmoládához.

Marmolada (3342m)

Itt ugye három éve jártunk utoljára, mi több, ugyanezzel a csapattal, ráadásul ugyanazon az útvonalon, mint terveztük idén is. Szóval hova ez a felhajtás?
Történetesen egy gleccsertúra hiányzott még a képbe nyaralásunkhoz (persze ettől még lehetett volna a közeli Zillertal, vagy Tauern is), aztán meg ott volt a páratlan lehetőségként, hogy egy menedékház található téli szálással közvetlenül a csúcs alatt.
A hegyoldal, ami két napja még hófehéren vakított, miközben szemközt a Piz Boéra gyűrtük magunkat, most a lábunk előtt tornyosult, s az idény kezdetét beharangozván rengeteg szabadidejét töltő ember bugárzott össze-vissza, illetve a hegy felé fordított nyugágyon napfürdőzött. Mi közben, mint vándor kupecek a kocsi mellett szétdobáltuk annak tartalmát, majd a folyamat reverzibilisségét bizonyítván nagy hátizsákjainkba tömködtük egy részét, a többit meg vissza a kocsiba. Állítólag a japánok mondják, hogy aki nem mászik fel a Fujiyamára, az bolond - aki pedig többször felmászik az kötözni való bolond. Mi idejekorán megállapodtunk, hogy elég volt múltkor szívni az alsó szakaszon kis zsákokkal, járható úton, és nem akartuk ezt überelni naggyal, behavazott úton, ezért elvek ide vagy oda kicsengettük a fejenkénti 8600 lírát a felvonóért, ami felvitt a gleccser szélére.
Az állomástól egy kibetonozott sziklás lépcső vezetett kicsivel feljebb a másik menedékházhoz, ahol felcsatoltuk a vasakat, bekötöttük magunkat duplán vett félkötelünkbe. Még összefutottunk az aznap utolsónak leereszkedő idősebb lengyel párossal, akik felhívták a figyelmet a hópárkány veszélyeire a tetőn, meg síbottal a levegőbe felnagyolták az útvonalat, amin mentek. Bár az idő kissé felhős és szeles volt, egy marhacsorda nyomait lepipáló ösvény kérlelhetetlenül jelölte merre kell mennünk. Talán mert öt kilót ledobtam magamról az elmúlt két hónap edzései során, de elégedetten nyugtáztam, hogy nem miattam áll meg kétpercenként a csapat. Így néhány rövid pihenővel értük el a már ismerős sziklafalat, átlépve a már ismert hasadékot. Szétszóródtunk a behavazott párkány fölött, és elpakoltuk a csákányt, botot, hágóvasat és jómagam bónuszként a kötelet. Bár a II-es sziklaút hómentesnek volt mondható a zsák tetejére pakolt kötél önállóskodása és aknamunkája egyensúlyom aláásására meglehetősen morózussá tette a hangulatom, mire felértem a tetejére. Itt Bóna prediktív tudásával bejelentette, hogy a tetőn égrengető vihar fúj, ezért összes ruháját magára vette, mielőtt nekiindult volna az utolsó behavazott hét méternek, ami az utolsó szakaszt jelentő laza lejtőig hátravolt. Az utolsó szegből biztosítottuk, majd ő ugyanezt tette csákányáról, mikor felért. Az idő valóban szeles volt, de nem komolyan. Itt ismét bekötöttük magunkat, és tisztes távolságot tartva a tető szélétől - ahol valóban 1-2 méteres hópárkány képződött - elsétáltunk a tetőn a csúcskeresztig. Itt szokás szerint fotózgattunk, meg lecsúszott egy doboz sör, aztán célba vettük a menedékházat, hogy megnézzük mi újság ezen a téren.
A ház félig-meddig a hó alatt volt, ami nem lett volna gond, ha az utolsó látogató jó kisfiú és becsukja az ajtót. Így viszont a matracok egy része havas/nedves volt, az ajtónyílás környékét pedig hó és jégkupac torlaszolta el. Szerencsére volt egy lapát, amivel hatékonyan ki tudtuk takarítani a bejáratot. A kettes számú anyázási kitörésem az után következett, miután az ajtó mögötti hókupacból ismerős szín és szag jelezte, hogy valaki a téli szállást illemhelyiségnek nézte. Szerencsére a hóval együtt az utolsó húgymolekulát is kilapátoltuk, így hamarosan házias kis lakunk lett. A szomszédos helyiségekben volt pár száraz matrac, étel-ital, mosogatógép(!), de mivel az ajtók gondosan be voltak zárva, legföljebb átélhettük mit érezhetett az ifjú József Attila a pesti kirakatok előtt. Végül is mindegy, kajánk volt elég, begyűjtöttünk egy kis havat, majd kiválogatva a kevésbé átázott matracokat felköltöztünk az emeletes ágyra főzőcskézni. A szél nem hagyott alább sötétedés után sem, ami meggyőzte Gabibát, hogy ez nem az a perc, amikor B-vel készít páratlan csillagos égboltos képeket.
Nyugodt éjszaka után derűs reggelre ébredtünk. A hegymászók legendás ellensége a 'komót' ismét megtámadta csapatunkat, így még tanúi voltunk mikor az első sítúra páros csalódottan vette tudomásul, hogy nem fekhetnek zavartalanul össze a bungiban. Ha ez némiképp költői túlzás is, de tény hogy igen hűvösen viselkedett a két német fickó. A reggeli teán kívül nem is olvasztottunk az útra havat - megállapodtunk, hogy tekerünk gyorsan lefelé. A platón nem is volt gond, de a sziklás rész és a fölötte lévő néhány méteres meredek havas szakasz, a hágóvas le és felvételekkel ismét falta az időt.
Elsőnek én ereszkedtem, majd Gabibá, aki a legfelső szögből biztosította alulról az utolsónak learaszoló Bónát. Kicsit előremásztam, hogy videózhassak is egy kicsit, ahogy kötélen leereszkednek az első szakaszon. Közben jött felfelé szemben két páros, amit jó lett volna elkerülni, de szerencsére nem alakult ki az a képtelen várakozás, mint három éve a csúcsforgalomban. Egy másik páros egy széles hasadékon átvágva magát a gleccserről egy kuloáron keresztül direkt készült felmászni a csúcsra. Bátor tett, tekintve, hogy már olvadni kezdett a hó, és hogy előző nap egy szemközti hasonló kuloáron söpört le lavina. A 20 méterrel lentebbi szögnél vártam be társaimat, majd a következő hosszon Gabibá ereszkedett elsőnek. Már a kötél vége felé járt, mikor ráordítottunk, hogy ugyan másszon már vissza ahhoz a félméteres sziklából kiálló vasrúdhoz, ahonnan folytatni szándékozzuk a lemenetelt. Még két fél kötélhossz, és lenn is voltunk a szikla aljában, ahol összecuccoltunk, és egy pár méter drótkötelezés után a gleccseren gyalogoltunk tovább. Nyomból volt ezer, hasadékból annál kevesebb, így kötél nélkül vállaltuk be az utolsó szakaszt. Jómagam két bottal felszerelkezve előrerohantam, egyszer sikerült is majdnem elhagynom a Bóna által felrögzített kötelet. Az utolsó száz méteren gondoltam rövidítek, majd miután beláttam, hogy nem nagy hátizsákkal fogok kétmétereset ugrani egy hasadék fölött, visszatértem a karavánútra. A menedékháznál aztán ledobáltam magamról két kiló ruhát, és társaimat figyeltem, ahogy hozzám hasonló módon majdnem belegyalogolnak az említett hasadékba. 'Valami hülye nyomait követtük" - magyarázkodtak aztán.
Kicsit szárítkoztunk, majd a felvonón lementünk a tóig. Bevállaltunk egy ebédet az étteremben, majd a páratlan hetünk lezárásaként jött a kényszerű többórás hazavezetés, ráadásul nem a Brenner irányában, mert közben barátaim kitalálták, hogy a Balatonnál kiszállnának vitorlázni.

A túráról készült két óra videó a Gringos... sorozatot gazdagítván, és ezúttal csodálatos módon a hegyen filmeztünk többet.

A Marmoládás képekből is lesz egyszer valami, további ferrátás képek a galériában.