Sikeres csúcsmászás - 1998 augusztus
Előzmények
A tavalyi meghiúsult csúcskísérlet után a 98-as idény fix programpontja természetesen a vállalkozás immáron sikeres megismétlése volt. A kinnlét időtartamát másfél-két hétben határoztuk meg, hogy nagy eséllyel fogjunk ki egy jobb időjárást. A tavalyi próbálkozástól eltérően, most a technikai eszközök (felvonó, fogaskerekű) mellőzését tűztük ki a mászás tartamára, illetve terveket szőttünk a nagy traverz (Mont Blanc - Mont Maudit - Mont Blanc du Tacul - Aigulle de Midi) bejárására, illetve az Óriás Fog (Dent du Géant) megmászására.
A túrára természetesen sok ismerős jelezte részvételi szándékát, a létszámot azonban az autók, a szállás, és a mobilitás miatt 6-7 főben maximáltuk.
A régi Mont Blanc csapatból "a Klub" - azaz Bóna, Cseke és jómagam - maradt, valamint csatlakozott még a korábbi túrákról Gabibá, Marci és Paul.
A csoport technikai, erőnléti és közösségi felhangolásának szántuk a Piz Bernina megmászását, de ezt aztán különböző indokokkal elvetettük.
Elindultunk hát Chamonix-ba, hogy az első biztató időjárású pillanatban nekivágjunk a csúcsnak. A Budapest-Graz-Tarvisio-Milano-Chamonix utat a jó öreg VW Transporterrel kb. 20 óra alatt jártuk meg.
Mont Blanc (4810)
A helyszínre érve Gaillands-i sziklák tövében piknikeztünk, majd végigmásztunk pár útvonalat. Tájékozódtunk az időjárásról (ami aztán következetesen a fordítottja volt), majd szembesültünk vele, hogy a Grand Mulets út járhatatlanná vált a leszakadt hóhidak miatt. Maradt tehát a Gouter út. Az éjszakát a Bellevue kempingben töltöttük.
Másnap reggel rögtön megmutatkozott a nagylétszámú csapat fő problémája - a molyolás. Így indultunk neki 11 órakor Les Houchesből Európa egyik legnagyobb szintkülönbségű (3800m) mászóútjának. Erdős szerpentinúton kanyarogtunk felfelé időnként meg-megállva szamócázni és szedrezni. Az erdős rész aztán füvesbe váltott, így jutottunk fel a Lachat-nyeregbe, ahol az éppen szemerkélni kezdő eső elől bebújtunk az elhagyott csillagvizsgáló épületébe. A két órás kényszerszünet a hasznunkra vált - ettünk, pihentünk, majd újult erővel vágtunk neki a hátralevő útnak.
A következő szakasz a fogaskerekű vasút pályája mentén vitt feljebb a végállomásig. Itt 1 frank/liter árfolyamon vettünk vizet, majd továbbhaladtunk a Bionossay-gleccser melletti "kőbányában" napi úticélunk a kb.2750m magasan elhelyezkedő elhagyott erdészház felé. Bár erdőnek írmagja sem volt, az erdészház teljes valóságában (ha kicsit romosan is) ott állt egy sziklagerinc alatt. Bár a falból szóródott a por, a tető a fejünk felett, és a fapadló megfelelő komfortot biztosított az ott meghúzódó 15-20 mászónak. A gerincre felsétálva páratlan alkonyati panorámában gyönyörködhettünk a Chamonix völgy fölött.
Másnap enyhén felhős időben indultunk tovább. A "kőbányában" tovább sétálva felértünk a Tete Rousse menedékház előtti gleccserig, illetve addig, ami maradt belőle. A tavalyi hófehér gelccser helyett most egy olvadékerekkel átszőtt kavicsos firnmezőt találtunk. A hágóvasakat felcsatolva átgyalogoltunk a túloldalra, a menedékházig. Itt még az első fogaskerekűtől induló áradat előtt kényelmesen megfőztünk és megebédeltünk, majd haladtunk tovább. Most csaknem végig sziklán másztunk fel a Nagy Kuloár beszállásáig (hol van már a tavalyi hó, amin lefele polifoamon siklottam). Egyenként, szapora léptekkel haladtunk át a "halál-völgyön", a zuhanó kövek terrorja nélkül. Viszonylag zsúfoltságtól mentes környezetben másztunk felfelé az I-II nehézségű sziklaúton, ahol az eldobott szemetek és a permanens ürülékszag jelezte, hogy egy népszerű mászóúton járunk. Az út vége felé jelentkeztek először nálam a magashegyi problémák, történetesen a nehézkes levegővétel, amely miatt lassúra kellett vennem a tempót. A kissé ködös idő csalókának bizonyult. A látszatra ártalmatlan gyenge, szórt fény szépen megsütötte az arcomat. A Gouter-házhoz (3817m) kora délután érkeztünk meg, így volt lehetőségünk a túlzsúfolt étkezőben komótosan megkajálnunk. Természetesen minden hely le volt foglalva, de a várakozólistára történő feliratkozás végül négy helyet hozott hatunknak - természetesen hat főnyi tarifáért. Ismét összefutottunk azzal a nagykanizsai csapattal, akikkel még az indulás előtti este találkoztunk Les Houchesban. Elkezdett esni a hó, amikor elindultak a Vallot bivakház felé. Később a normál útról letévedve egészen egy hófalig gyalogoltak, aztán visszafordultak, és szerencsére baleset nélkül visszaértek a Gouter házhoz. Mi közben hatkor lefeküdtünk, hogy aztán nyolc óra többé-kevésbé sikeres alvás után kísérletet tegyünk a csúcs meghódítására.
A reggeli tea után, a 10 frankos vizekkel és némi kajával felszerelkezve, minden ruhánkat magunkra kapva beálltunk a fejlámpás konvojba, amely mint szentjánosbogarak világította be a normál utat. A Bóna-Gabibá-Marci hármas haladt elöl, a másik kötélen pedig Paul, Cseke és én. A ház fölötti tetőre felérve erős szél csapott meg, a csillagos égbolt azonban növelte bizalmam a jó időben, így a sikerben. Az út számtalan hófallal körülvett sátor és néhány szabadban bivakoló mellett vezetett el.A tömeg előnye, hogy a nyomtaposással és útkereséssel nem kell fárasztani magunkat, azonban ezzel vége is minden jó érvnek. A lassú, vagy épp út közepén sziesztázó partik kerülgetése a laza hóban, valamint a lökdösődés hátulról nem azok az epizódok egy mászó életében, amelyek romantikus pillanatokként maradnak meg az emlékezetében. Így mentünk szaggatott tempóban a Dome de Gouter-ra vezető szerpentinen. Teljesen esélytelen volt felderítenem megállásaink okát, előrelátható idejét, a kavargó hóban, és a szavakat is elrepítő szélben. A Vallot-házhoz érve egy ilyen ismeretlen ok ismét megállásra késztette az első hármast, s mi még a kunyhó viszonylagos szélárnyékában is perceken belül csontig hatoló hideget kezdtünk érezni. Az egyetlen megoldásnak az mutatkozott, ha azonnal indulunk.
Ismét egy meredek szerpentin következett (magamban szitkozódtam az összes csúcsot járt emberre, aki téli Pilis sétához hasonlította a csúcsszakaszt), amelyet Paul saját hidegérzetét csökkenteni akarván gyors tempóban tett meg. Ezzel a ténnyel csak a tüdőm nem békélt meg, ami igen gyorsan pumpálta a levegőt. Közben kezdtem aggódni az orrom és az arcom miatt, de aztán a síbotos bal kezem kezdett elfagyni, amit sikerült megelőznöm az ujjak visszahúzásával. Közben utolért Bóna és Gabibá - Marci nélkül, de abban a pillanatban a folyó orrom megtörlése, a légzés, meg a gyaloglás jelentette számomra az egyedüli és kizárólagos feladatokat, ezért csak később derült ki, mi történt.
Marcinak lecsúszott az egyik zoknija a sarkára és ezt kellett helyreigazítania a Vallot kunyhóban, ami ugye kamásli és bakancs levételével jár. Ismét jól jellemzi az idő relatív voltát, hogy e művelet időtartamát másképp ítélték meg a kunyhó falának két oldalán tartózkodó felek (3 ill. 10 perc).
Hegymászóetikai polemizálás helyett azonban folytatnám ott, hogy kiértünk a gerincre, ahol a szél erőssége néha megállásra kényszerített minket. A hajnal azonban a csodálatos színei mellett a szél mérséklődését és talán egy kis melegséget hozott. A levegő hiánya továbbra is problémát jelentett számomra, ami egyrészt rövid kényszerpihenőket okozott a partinak, másrészt kétségessé tette, hogy mondjuk felismerem-e időben valamelyik társam kicsúszását. Ez utóbbin akkor gondolkodtam el, mikor utólag Paul mesélte, hogy egy szemben közlekedő egyensúlyát veszve kibillent a meredek hólejtőre, és egyedül lévén csak a mi kötelünk után kapva úszta meg az esetlegesen többszáz méteres csúszkálást. Nos, én ebből az epizódból ott néhány méternyire semmit nem láttam!A sokadik csalóka ál-csúcs után végre felértünk az igazira is. Sikerült hát megmászni ezt a hazai hegymászó-érában kötelezőnek tekintett hegycsúcsot. Bár nem vagyok egy fázós típus, de akkor a hideg miatt próbáltam lobbizni a mihamarabbi lemenet ügyében. A gyors körbepillantás csak a legnépszerűbb pontokat engedte felismertetni - a Mont Blanc di Courmayeur, a Maudit, a Midi. A Pluszos vizek csaknem teljesen befagytak a palackba, a csúcssörként felbontott Borsodi habja úgyszintén rögtön a doboz tetejére fagyott. Végre volt idő valami apró édességet harapni és inni. Elcsattant pár csúcsfotó, majd elkezdtük az ereszkedést. Ekkor találkoztunk szembe Marcival, aki aztán szintén feljutott a csúcsra. A lefele menet már határozottan könnyebb volt, és a világos miatt lehetőség volt részleteiben megtekinteni az utat. A gerinc az olasz oldalon helyenként igen meredeken szakadt le, lejjebb pedig számos nagy hasadék tárta fel magát néhány méternyire a nyomoktól.
