Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Hazánk környéke > Magas-Tátra
Téli túra a Vörös-toronyra, 2003 március


Előzmények

Tulajdonképpen az előzményekből megírhatnék három oldalt, de igyekszem rövidre fogni. Először is megismerkedtem Miklós barátommal a neten, emilezés tervezgetés ezerrel, majd kitaláltuk, hogy Máramarosi-havasok, Ukrajna. Ez volt 2002 őszén, aztán a program csúszott ahogy szokott egészen március végéig. Szállás lezsíroz, időjárásfigyelés, hosszas de eredménytelen telefonálgatások meghívólevél ügyben, GPS-re útvonal feltöltés, térkép fölött elemezgetés, ezer emilváltás - és eljött a nagy nap. A határon álltunk vagy másfél órát és már túl voltunk egy feketén vásárolt voucheren és húsz kitöltött idióta hivatalos papíron, mikor az utolsó sorompónál egy szőke bige benézett a az autó és a pénztárcánk olyan bugyraiba, amiről még nekem sem volt fogalmam. Éppen már csak -oda- nem nézett be, mikor kibökte, hogy a forgalmiban a nevem mögött szerepel a BT, és nincs meghatalmazásom magamtól, hogy vezethetem a kocsimat. A megvesztegetés ezúttal nem működött. Céges pecsétet már 2 éve nem használtam, csináltatni meg szombaton nem jött össze. Az újabb óra sorbaállás visszafelé elég volt, hogy megfogalmazzuk új célunkat, elmegyünk arra a helyre amit előszerettel fikáztam emilben Miklósnak korábban - a Tátrába.
Későre járván az idő, a zempléni Sólyom-kő tetején bivakoltunk és másnap indultunk Szlovákiába.


Tátra

Mivel ezen az útvonalon Miklós ezerszer kocsikázott én meg egyszer sem, az anyósülésen felvette az idegenvezető szerepét, és tolmácsolta a látnivalókat. Úközben csak egy gyógyforrásnál álltunk meg enni-inni, aztán befutottunk Ótátrafüredre, Miklós rutinja alapján beparkoltunk a bolt mögé az egyetlen nem fizetős helyre, bevásároltunk Deli csokiból meg korbácskiból, aztán leccgó. A Tarajkához vezető út jeges volt, akárcsak a szánkópálya, és úgy gondolván égés lenne hágóvassal menni, balettoztunk egy sort, szerencsére mellőzvén a hátast dobó elemeket. A vendéglátóban leborítottunk egy korsóval az izgalmakra, majd folytattuk tovább napi célunk, a Téry-ház felé. Hülye vagyok nem is mondtam, én Alacsony-Tátra gerinctúrát javasoltam előzetesen, Miklós pedig a tarpataki körtúrát a Vörös-torony csúccsal. Az egészet úgy gondolom egy kis dac is diktálta benne, hogy 'megmutatom ennek a fikázógépnek a Tátra milyen király hely'. A tervezésnél nem ért véget ez a mentalitás, szinte unottan mondta, milyen látnivaló vártható a következő fél percben, illetve "Lud először iszik sört Tarajkán", "Lud először a Kis-tarpataki-völgyben" és számtalan hasonló felvezetéssel kommentálta minden egyes mozdulatomat időnként fényképes dokumentálással nyomatékosítva ezen 'nagy' első élményeimet.

A Lomnici csúcs a Tarajka felől nézve
A Kis-tarpataki völgy, szemben a tófal tetején a Téry ház
Cél a Vörös-torony-hágó, és jobbra tovább a csúcs
A terep végig havas volt, az erdőben egyértelmű ösvény vitt fel a kopárabb völgyszakaszra, ahol útjelző botok jelölték ki a pontos nyomvonalat, bár a tiszta időben - és egy tapasztalt hegyivezetővel :) - ez nem jelenthetett problémát. A völgy baloldalán szemrevételeztünk pár jégutat, a jobboldalon két mindenre elszánt mászó folytatott állóháborút egy áthajló repedésben a magasban, szemközt pedig a tófal, tetején a Téry házzal. Az eddigi kirándulás először ezen a ponton váltott át hegymászásba - át is hatott a kellemesen nosztalgikus érzés ahogy a rozsda perceg kifelé a csontjaim közül, tüdőm rejtett kis hólyagocskáit meg mély légzések nyomán megtöltöm magashegyi levegővel. Megérkezve a Téry-házhoz jött a molyolás, a képek nézegetése a falon, majd atomkajánk (zsírban dermedt sült oldalas) egy részét kibányásztuk az őt rejtő műanyag dobozból és a teraszon melegítettük fel. A házban rajtunk kívül pár mászó lézengett, sajnos a legendás Miróval nem sikerült találkoznom. A szobák és az étkező puritán és tiszta, a WC is a helyzethez mérten, de minden elnézve, mert legalább házon belül van. Érdeklődtünk a lavinahelyzetről, mondták nem veszélyes, viszont a Vörös-torony-hágó tervünket hallva jelezték, hogy az út télen le van zárva. Ezt eddig is tudtuk, úgyhogy a további jó időben reménykedve hajtottuk le buksinkat a párnánkra.
Másnap reggel szemtelenül tiszta idő fogadott, és a téli túrázás egyik pozitívumaként nem kellett iszonyat korán kelni, hogy a hajnal szívet melengető fényszínházát megsasolhassuk. Néminemű nyom segített átkeveredni a ház fölötti buckákon, majd fájó szívvel legyalogoltunk egy völgybe hogy egy újabb meredek menet árán feljuthassunk a hágóba. Nyáron láncokkal biztosított ösvény vezet fel, ezúttal viszont egy direkt vonal látszott a legjobb megoldásnak. Egy kevésbé meredeken letörő részen másztunk fel egy kibukkanó sziklatömbig, majd kisebb pihenő után folytattuk tovább. A hó szerencsére jól tartott, de még így is hálásabb volt a mindenkori másodmászónak a nyomokban haladni. A mászás maga rendkívül élvezetes volt, a szép időben még a máskor nyomasztó monotonitás is elillant a képzeletemből. A hágón magán igazán kényelmes helyet nem találtunk, ezért még kb. 20 méterrel feljebb másztunk ahol egy lapos sziklán elköltöttük tízórainkat. A hátizsákokat lepakoltuk és a szükséges csúcsmászó cuccot (sör, csoki, fotógép) zsebre gyűrtük. A terep itt nagyobb odafigyelést igényelt, mivel becsúszott pár sziklás szakasz is, ami nyáron gondolom vicc, de hágóvasban, kesztyűben szokni kellett a mozdulatokat. Végül feljutottunk a csúcsra amit egy kőhalom jelzett, a nyomok továbbvezettek valamivel tovább egy másikig, de mi oda már nem egyensúlyoztunk át a keskeny gerincen. A páratlanul tiszta levegőben tisztán végigkövethető volt az Alacsony-Tátra gerince, és szikrázó élességgel ragyogtak körbe minket a Tátra további csúcsai, melynek észak felől a kisebb lengyel magaslatok hódoltak.

Miklós a hágó alatt
Kilátás a Vörös-torony csúcsról
Útban a Rabló-ház felé
Az élvezkedés után elindultunk lefele, Miklós meg is jegyezte, hogy gyakorolhatnánk a kicsúszást/megfogást. A véletlen úgy hozta, hogy pár másodpercre rá egyből lehetősége adódott erre. Valamivel lejjebb én is tettem egy immár szándékos próbát, sikerült is megállnom, viszont a jobb lábam kifacsarodva a hóba ragadva nem engedett mozdulni. Szerencsére társam kicibált ebből a kutyaszorítóból és csiszolhattam tovább a technikát. A sziklánál magunkra kaptuk a hátizsákokat, majd örömmel konstatáltuk, hogy a hágó másik oldala ideális a lecsúszáshoz megkímélve magunkat az ereszkedés nehézségeitől. Csákánnyal koordinálva a csúszást felejthetetlen élmény volt a lemenet, szinte bántuk, hogy túl hamar vége lett. Csináltam is róla egy jó kis 4 megás MOV filet a gépemmel, akit érdekel annak elküldöm emilben, mivel korlátozott itt a tárhely. Csalhatatlan ösztönömmel gyorsan kijelöltem a további csapásirányt egyenest a Rabló ház felé, de Miklós emlékeztetett rá, hogy a hegyekben két pont között legrövidebb út ritkán az egyenes, amiről később meg is győződtem látván a leküzdhetetlen meredélyeket. Ezért tehát szintben maradva oldalaztunk hosszan tovább úgy 50 méter távolságot tartva, lévén a hólejtőt teljes energiával sütötte a nap. A gyaloglást csak enyhe szintezés tarkította már arrébb, mikor is a ház fölötti dombocskára kellett felcaplatni.
A Rabló ház, mint számomra kiderült, nemrég épült újjá, mivel sikerült azt megelőzően porrá égnie. Európai mércével nézve is tip-top: a szálló egy hodály, kényelmes, esztétikus ágyak, gáztűzhely, hangulatos, világos étkezőrész, remek csapolt sör. Hogy azért emlékezzünk hogy melyik koordinátán is vagyunk tulajdonképpen a budi kinn van és iszonyat. Mindössze két szállótársunk akadt, egy lengyel fotós, aki pénzét energiáját abba fektette, hogy a Tátra legjobb fotóalbumát elkészítse, s magának ezzel dicsőséget szerezzen - valamint egy nem kevésbé határozott egójú amerikai srác aki jófejsége ellenére erősen hordozta az "én a világ legfrankóbb országából jöttem ide" júeszéj stílusát. Jim büszkén mutogatta 'lightweight' cuccait, és sorolta melyik mennyi grammal könnyebb, mint a 3 évvel korábbi típus. A szembetűnő túlsúlya és a fölöslegesen felcipelt sátra sokszorosan fedezte ezt a 1317g súlymegtakarítást. Aztán elővett egy téglányi méretű csomagot, lehámozta a 3 liter csomagolóanyagot és nekiállt megfőzni a család tésztás vacsoráját. Úriember módjára megkínált minket a világ legjobb energiarúdjával, melynek fóliaborításának a színét csak női magazinok komplett szerkesztőkollektívája tudta volna nagy eséllyel meghatározni, és ami a feliratok alapján természetes anyagokat is tartalmazott. Mi is megkínáltuk a bugyborékoló zsírban úszkáló sült oldalasból, de ezt elhárította. Nem így a sört, amit négyesben borígattunk már sötétedés után a pangó étkéző fapadjain. Lengyel társunk is végtelenbe futó mondatokban beszélt a természetfotózásról, a büféből kikért egy naptárt, két kép kivételével leótvarozta, majd bejelentette, hogy lefekszik, hogy a fél órával napkelte előtt és után aranyat érő időpontjai már kinn érjék a fotómasinájával a terepen.
Alighanem sikeres agitátornak bizonyult, mert meghallva pakolászását a sötétben gyorsan magamra kaptam ruháimat és utánaeredtem az egyik magaslatra. A távolból rám is ordított: "Stop! Don't move!" majd kisvártatva "Come!". Kicsit megszeppenve mentem, gondolván elcsesztem az életművét, mire áradozni kezdett, hogy milyen jó voltam a piros dzsekimben, mert még egy szín ezen a páratlan hajnalon. Gyorsan be is pózoltatott még párszor, és már unni kezdtem, mire megjelent Miklós, és most szerencsére vele folytatta. A hajnal maga egy csodás élmény volt, visszatérve a hasonlatra itt még egy női újság összes szerkesztője is kevés lenne hozzá, hogy visszaadja ezt az áramló színvilágot. Nekem se megy se így, sem a lenti képeken keresztül, aki szeretné ha megérintené egy hasonló élmény, mindenképpen egy szerencsés reggelen kinn kell lennie a hegyek között.

Hajnali derengés
"Látod, a csillagok is lekopnak az égről / Mert világítani vajon melyiküknek szabad / Amikor megjelenik a főnök, a Nap"
A Rabló-ház
Reggeli után kicsit fájó szívvel pakoltam össze, hasonlóképp filozofálva, mint Lukan a könyvében - mikor is ér véget egy túra? Felkentük magunkra a napkrémet és a Nagy-tarpataki-völgy kitaposott ösvényén lesétáltunk Tarajkára. Útközben egyetlen komoly eseményként egy újságokból ismert serpa bajnokkal találkoztunk, amint hátkosarában egy kb. 4 méteres fenyőgerendával sétélgatott szembe. Lefelé már inkább rutinosak voltunk, mint büszkék, és hágóvassal sétéltunk vissza az autóig. Itt egy jópofa kerékbilinccsel megspékelve láttuk viszont türelmesen várakozó járművünket, majd nagy nehezen sikerült előkeríteni a helyi szervet, aki hahotázva mesélte, hogy a boltost úgy kellett visszafogni hogy ne törje össze a kocsinkat, majd beszélgettünk egy sort a hegyekről és a 2000 koronás bünti közben 1000-re apadt.
Mit írhatok még hónapok távlatából? Megszerettem a Tátrát, és remélem hamarosan viszontlátjuk egymást.

Néhány tulajdonnév a szlovák megfelelőjével (forrás: Dr. Komarnicki Gyula: A Magas-Tátra hegyvilága)
Ótátrafüred = Stary Smokovec
Rabló-ház (Hosszú-tavi menedékház) = Zbojnícka chata
Téry-menedékház = Téryho chata
Tarajka = Hrebienok
Nagy-tarpataki-völgy = Velká Studená dolina
Kis-tarpataki-völgy = Málá Studená dolina
Vörös-torony = Siroká Veza
Vörös-torony-hágó = Priecne Sedlo

A képekre klikkelve jönnek fel a nagyított verziók. Továbbiak megtekinthetők a galériában, illetve Miklós barátom pédzsén.