Egy kis pásztorfaluba érve azért akadt egy személyautó is, ami
valószínűleg saját lábán jött fel, hacsak nem a helyi
státusszimbólumnak számító gigantikus terepjáróhúzta fel.
A falu után egy sziklakapun átgyalogolva jutottam át a
kapaszkodóról a kevésbé lejtős völgybe, és instant vissza két
hónappal, már ami a hóviszonyokat jellemezte. A haladást segítette
a hóba vágott keréknyom, majd ennek gyors megszűnésével
az elszórt lábnyomokat követtem. A völgyet keletről 30-50 fokos
hólejtők, nyugatról meredek sziklafalak szegélyezték. Gondoltam
elbattyogok az Odrizola menedékházig, amiben legalább egy
téli szállást reméltem az alapján, hogy pár szembejövő túrázóval
találkoztam. Sajnos számításom nem jött be, így a térdig érő hóban
négy óra lévén nem másztam fel az 1900m magas hágóig, hanem
kajálás után visszafordultam.
Azon is gondolkodtam, hogy elsétálok Sotresbe, ott megszállok,
de igazából más terveim alakultak ki a vasárnappal kapcsolatban.
A hegy belső részének reménytelenül havas volta miatt - Vida Szabolcs
kolléga internetes élményei után szabadon - szándékoztam megtekinteni
a hegy túloldalának civilizációtól elzárt kis faluját, Bulnest.
Így aztán a bejárt úton visszasétáltam a kocsihoz, majd csekély
80 km-es úton átkerültem a a hegy túloldalára ami légvonalban
mindössze 12 km.
Poncebosban a vízerőmű melletti szállóban 3500 pesóért kaptam szobát
(hol van már a dicső kinnalvás a menedékház mellett) és egyre csak
bántam, hogy nincs se hálózsák, se matrac, mikor minden méteren van egy
kőkunyhó a hegyekben.
Másnap reggel az ablakon kihajolva (anélkül csak a szemközti
függőleges sziklafalat lehetett látni) észrevételeztem, hogy az idő
bizony nem fordult jobbra, bár itt-ott megmutatta magát az ég.
Mindenesetre a reggeli kávé után (néhány év múlva csak kocsi és
felvonó) a középkori hídon átkelve a Tejo völgyében indultam az
oly sok várakozást jelentő Bulnesbe. Visszapillantva mint dombidéki
magyarna igencsak egzotikumként hatott a meredek oldalban épített
Camarmena falucska látképe. Másik érdekesség a háziállatok
hegymászó hajlama volt, ahogy a képtelen helyeken kialakult legelőket
megközelítették. Náluk jobban csak vad társaik adták elő magukat,
akik sziklamászókat megszégyenítő helyeken hajkurászták egymást.
A soron következő csodálat tárgya az ösvény vonalvezetése volt, ahogy
minden komolyabb lejtő nélkül kanyargott fel a leszakadó meredek
falak oldalában.
Magányos sétám során aztán megpillantottam Bulnes
házikóit a hegytetőn, majd a völgyben is. A meseszerű környezetből
talán csak egy rozsdás Coca-cola felirat és egy domboldalba elhelyezett
parabolaantenna lógott ki, és baljós árnyként a készülő alagút,
amely a történelem során először vezet autókat ebbe a világtól
elzárt faluba, a talicskák és öszvérek mikrokozmoszába.
Miután barangoltam egy kicsit a néhány ház között tovább vettem
a Balcosin szurdok felé. A vízesés előtt átkelve egy balos kerülővel
jutottam vissza a patakhoz, mely egy szűk helyen törte át a sziklát.
Feljebb jutva a szurdok kiszélesedett egy 200m magas falakkal
körülzárt hegyi rétté annak kötelező állat és növényvilágával.
Közben az égi áldás csepergésből csendes esőre váltott, a völgy
túloldala mögött tornyosuló csúcsok pedig el-eltűnedeztek a felhőkben.
Azért még a völgy végén található vízesésig erőltettem a dolgot,
aztán egyedül nem akartam vagizni/szívni a csúszós sziklákon,
így visszafordultam.
A falu közepén néztek is a helyi polgárok ki ez az idegen, aki
szakadt farmerben és kinyúlt pólóban közelít a szurdok felől.
(Nem kellett feltétlenül tudniuk, hogy visszafordulóban vagyok).
Az biztos, hogy a helyi vagány mászó (szterccnadrág, hosszú haj,
csilingelő ékek, friendek) sem a ranger (cserzett arc, zöld ezerzsebes
pufajka) képe nem volt rám húzható.
Az eső nem volt túl komoly, így folytattam Sotres felé a kikövezett
ösvényen. A hágóra menetelvén találkoztam ezernyi fajta ürülékkel,
majd magukkal az állatokkal is. A nyeregbe felérvén az eső széllel
párosult, és ez így együtt már kiadta a mostoha időjárást. Ezenkívül nyakig
sárban korzóztam az ezernyi kőviskó között és elhatároztam, hogy a
kocsihoz vissza mégsem balra, a Pena de Main gerincén át megyek,
mertaz, hogy a felhőktől úgysem látom az óceánt az nem ér meg további
küszködést. Így lecsattogtam mindenféle rövidítésen át a Duje patakig, majd a
műúton folytattam tovább lefelé. Az út felén túl egy helyi öregember
felvett erősen juhszagú autójába, és spanyol tudásom csimborasszóját
nyújtva pusztán a magánhangzókból (ui. foga nem sok volt) megértettem,
hogy miket magyaráz. A fuvar, és egy rövid gyaloglás után a saját
kocsiban konstatáltam, hogy a birkaszagot übereli a sajátom, így rögtön
átöltözésbe kezdtem.
Az óceánpartot és Torrelavegát érintve a 611-en vagy 4 óra autózás után
érkeztem vissza Valladolidba.
Visszatekintve a Picos relatíve rossz időben, csúcsmászás nélkül is egy
káprázatos élményt jelentő túrát hozott számomra. Csak remélhetem, hogy
egyszer viszontlátom ismét.
A túrára magammal vittem kamerámat, így megint gyarapodott a Gringo(s) ... sorozat.
Az oldal képeiről (jobb gomb segítségével tekinthetőek meg nagyobb méretben) :
- Pásztorkunyhók Espinama felett
- Néhány vidám sziklafal
- Fogadó Bulnesban
- Bulnes madártávlatból
- Alpesi idill a Sotres menti utak egyikén