Make your own free website on Tripod.com

[Navigáció az oldalaimon]
Európa > Alpok > Dachstein
Herr Johann és társai, 2002 augusztus

(Ez a Mount Everestben megjelent cikk eredetije. A link pár gondolatomat tartalmazza a szerkesztési módszereikkel kapcsolatban.)

Dachstein - A Johann úton

Rossz szokásom, ha nem sikerül egy csúcs, legközelebb egy nehezebb úton próbálkozom. Ez is egy indoka volt annak, hogy a Dachstein vonatkozásában egy átfogó klettersteiges hétvégét szervezzek 2002 augusztusára, miután májusban lepattantam a nyugati normál úton. Béla barátommal péntek este érkeztünk meg Ramsauba pár órás autókázás után, és lemondva a vadkempingezésről és a fizetős út esti elblicceléséről, inkább a kemping és a bárrészben elfogyasztott sör mellett döntöttünk.
Hosszú túranapot terveztünk másnapra, de valószínűleg nem ez motiválta a szomszédos sátras társaságot, hogy óbégatásukkal felkelésre bírjanak minket kék hajnalban. A nap kezdte megvilágítani a Dachstein messze földön híres déli falát, s mire a fizetős úton felkocsikáztunk a felvonó melletti parkolóhoz, már az idő is melegedni kezdett. Miközben pakolásztunk a túrára, egy mikrobuszból marslakók ugrottak ki mellénk, gondoltam mindjárt egy távoli galaxisban végezzük, de legalábbis azonnal leveszik a spermánkat. Szerencsére kiderült, hogy a türkiz-fekete űrruhás, narancssárga szemüveges társaság csak sífutóedzést tart fenn a gleccseren, és már rohantak is léceikkel megcsípni a felvonót.
A mi utunk a hegyre, mint már utaltam rá, egy 1999-ben épített D/E-nek minősített és ’Der Johann’ névre hallgató klettersteig volt, ami 550 méteres falmagasságával és kitettségével ragadta meg a fantáziámat. Turistaúton sétáltunk fel a Dachsteinsüdwandhüttéig, majd kicsivel túl a házon egy fatábla jelezte a leágazó ösvényt, ami a beszálláshoz visz. Egy alámosott firnmező barlangján át, majd egy II-es úton felkapaszkodva értünk el egy platós részt, amely elvezetett egy morénalejtőig. Itt már elszórtan kisebb csoportok minden talpalatnyi helyet kihasználva vértezték fel magukat a drótköteles mászás kellékeivel. Komolytalannak ítélve a bevezető szakaszt felkapaszkodtunk az erkélyig, ahol már kényelmesebben vehettük fel a beülőt, szerelhettük fel a klettersteigszettet.

Az útvonal a hütte irányából nézve
Kapaszkodó
Beszállás. A tulajdonképpeni fal kb. a pirosruhás koma fejénél kezdődik egy zaccos áthajlással, majd jobbra fel átlóban a nagy rámpán.

Az út építői bölcsen egy rövid, de trükkösen áthajló szakaszt szántak a der Johann felütésének, aki ezen túlmegy, az már bizton számíthat rá, hogy teljesíti a több száz méteres kapaszkodót. Elsőnek én ugrottam neki - fél kézzel behúzva magam és kétnapos hátipakkom akasztottam a szabad kezemmel a fentebbi szakaszba. Pár hasonló kunszt után egy meredek falon ugyan, de végre már a lábamon álltam. Miután páran elhaladtak mellettem, de Béla sehol, visszamásztam kicsit, és a falból kidőlve próbáltam megtudni mi is a szitu. Mint kiderült társam keze bedurrant az erőltetett húzódzkodástól, miközben a karabinert próbálta akasztani a másikkal. Patthelyzet, de hogy feladjuk célunkat? Soha. Egy szögre felakasztottam a cuccom, visszamásztam a beszálláshoz, magamra kaptam barátom hátizsákját és fel ismét. Másodszorra már nekem is kevésbé fitten ment a dolog, azért áldottam a műfalas mászóedzéseket, hogy mégis sikerült. Percek múlva már a ’nagy rámpán’ folytattuk tovább, ez egy meredek tagolt tábla, helyenként lépésként funkcionáló fémszögekkel. Még szerencsére árnyékban mozogtunk, de a szomszédos falak népszerű sziklamászó útjait (Pichleweg, Steinerweg) már beragyogta a nap, a rajta kapaszkodó hangyányi mászókkal együtt. A fel-felbukkanó helikopterről időközben kiderült, hogy éles feladatot teljesít, mikor méterekkel a fejünk felett kibukkant egy hegyimentő, és arra kért, hogy várakozzunk egy kicsit. A helikopter hihetetlen pontossággal fölénk manőverezett, majd drótkötél segítségével mentettek le két szerencsétlenül járt mászót. Ha valamikor, most nagyon szerettük a sisakunkat, ugyanis rotor szele valóságos golyózáport bocsátott ránk az elszórtan heverő szikladarabkákból. Örömmel tettük túl magunkat az enyhébb lejtésű szakaszon, hogy a következő mentési fázist, már fölülről szemlélhessük. A tábla egyre simábbá vált, végül egymást érő fémcövekeken kapaszkodva tudtunk csak haladni. Ezen a D fokozatú terepen besűrűsödött a mászóközönség, de szerencsére ütemesen tudtunk mozogni. A tábla végén ismét egy lazább szakasz jött, ami már kellett is, mivel kezdtem fáradtnak érezni magam. Beírtuk magunkat az ’útkönyvbe’, majd Béla ment az élre és így közeledtünk egy kisebb áthajlástól eltekintve hasonló profilú úton a sziklakiszögellésig, ami a 'der Johann' végét jelezte. Egy rövid szellős traverz, és már ki is fújhattuk magunkat a sziklatetőn. Egy piknikező osztrák csapat rögvest meg is kínált minket pálinkával, majd lekocogtunk a közeli Seethaler hüttéhez. Itt nagy volt a forgalom, különösen a bárpult körül, lévén negyedórás séta vezet ide a leratrakolt gleccseren át a felvonó felső állomásától. Bár a Dachstein csúcsát felhők takarták el, rövid pihenő után a folytatás mellett döntöttünk.

Mentés testközelből
Béla dacol a függőlegessel
Gleccserséta, a beszállás a kiszögellésnél ahol egy pontnyi ember figyel

A gleccseren kitaposott csapás vitt a keleti gerinc kiszögelléséig, ahol egy B/C fokozatú 1800-as évek közepén kiépített klettersteig vezet fel a csúcsra. A beszállásnál nem volt a Johannhoz hasonló trükkös rész, ezért itt egy tábla hívta fel a figyelmet, hogy csak tapasztalt mászók vállalkozzanak az útra. A tapasztalatot frissnek ítéltük a magunk vonatkozásában, úgyhogy a félméteres peremhasadékon átlépve már a sziklán folytattuk. A csillogó fémpöckök helyett itt kézzel kovácsolt szögek patinája emelte a mászás hangulatát, no meg egyáltalán több fogás akadt a sziklán, amit fogni/lépni személy szerint élvezetesebb, mint mesterséges eszközök segítségével kapaszkodni. A gerincnek körülbelül a felénél letértünk az északkeleti falba a Meklenburg párkányon oldalazva, majd 10-15 méterrel a gleccser felett becsatlakoztunk a normál útba. Egy parti a meredek és helyenként hasadékos gleccseren jött fel idáig, szabadon mászva a párkányig a szakaszt. A csúcsig hátralevő részen U alakba hajlított vasak szolgáltak mesterséges segítségül. A nagy mászóroham már gondolom délelőtt lezajlott, mindössze néhányan lézengtünk még a falon. Hamarosan megpillantottam a csúcskeresztet és a már mellette pihenő társam, majd a szertartásnak megfelelően egy doboz sört szenteltünk a sikerre. Egy feltehetően számmisztikus figura felmászott a csúcskeresztre, hogy elmondhassa, hogy 3000m felett járt (a csúcs különböző térképeken 2999m és 3004m között van meghatározva). Feltűnt egy páros a nyugati gerinc irányából még minket is megszégyenítő méretű hátizsákokkal, majd néhány idősebb mászónak gratulálhattunk a Steiner-út teljesítéséért. Ez a klasszikus sziklamászó út ugyancsak a terveim között szerepel, de megállapítottam, hogy a jelenlegi erőnlétemmel ez egyelőre illúzió. A felhők miatt sajnos korlátozott volt a panoráma, kárpótlásul észak felé egy tengerszemből ívelt ki egy szivárvány, valamint prehisztorikus repülőhüllők érzetét keltette bennünk pár közelben elsuhanó vitorlázórepülő.

Az ÉK normál út vaslépcsői.
Csúcson
Pillantás a völgybe másnap

A gleccserre a feljöveteli útvonalon másztunk vissza, egy darabig kacérkodtunk a 17:20-as felvonóval, de inkább a további három órás sétautat választottuk a Guttenberg házig. A gleccseren letaposott ösvény vezetett szükségtelenné téve a szokásos eszközök használatát, mint csákány, hágóvas, kötél. Még egy pillanatra kisütött a nap, azonban az ég dögrései kérlelhetetlenül jelezték a közelgő zivatart. A kocka viszont már el volt vetve, így nem túl emelkedett hangulatban róttuk a dimbes-dombos kőbánya unalmas kilométereit a 674-es úton, míg a sok reménykedés után az egyik dombtető mögött végre megláttuk a menedékház fényeit. Percekkel a felhőszakadás előtt sikerült elérni a házhoz, ahol a tulaj még cipőkanállal berakott minket pár leittasodott koma mellé a matraclágerbe. Szomszédaink horkolása csak a legkevésbé kellemetlen momentum volt az este alatt, viszont voltunk olyan megviseltek a hosszú nap végén, hogy még ez se tudott igazán zavarni.
Reggelre a felhők visszavonultak a völgybe, kristálytiszta levegőt hagyva a hegyek csavargóinak. A Gruberschartéra felérve elvetettük az aznapra tervezett Scheichenspitzét átszelő klettersteiges gerinctúrát és a 818-as úton tovább gyalogolva értük el az Edelgriesshöhe elágazóját. Egy búcsúpillantást vetettünk a Dachstein hosszan elnyúló mészkőgerincére, majd egy meredek sziklás, később morénás lejtőn lesétáltunk az alpesi legelőkig, és onnan tovább a parkolóig.
Túra, sziklamászás, klettersteig - még nem tudom mi lesz, de biztos, hogy visszatérek még e gyönyörű hegyre.

A képekre klikkelve jönnek fel a nagyított verziók. Továbbiak megtekinthetők a galériában.