Hochgolling északról, 2002 július
Előzmények
A generációm még emlékszik a lengyel rajzfilmvilág kultikus testvérpárjára Lolkára és Bolkára, akik a földgömböt megforgatva ráböktek egy pontra, és már nyomultak is a világ másik sarkára. Valahogy a sokat megélt európa atlaszom is ilyen funkciókat lát el, mikor ismeretlen csúcsokat bökök ki az alpesi országokban. Így esett, hogy ráleltem a Hochgollingra, ami a Dachsteintől eltekintve a környék legmagasabb csúcsa, és a netes képeket böngészve rögtön felírtam a képzeletbeli listára.
Áprilisban az időjárás miatt nem jött össze a hétvégi túra, de Béla kollegámmal egy céges sziklamászás nyomán kitűztünk az időpontot egy kis hegyi vidámságra, melynek egyik elemeként előkaptam a polcról a Hochgollingot (meg a Raxot vasárnapra).
Zaklatott hétköznapjaim mellett jól jött, hogy Béla intézte a kocsit, Pumukli barátja személyében egy harmadik túratársat, a felszerelés körül nem volt molyolás - egyedül a meteót figyeltük időnként, mint vis majort.
Családos emberként luxus a hétvége mindkét napját szórakozással tölteni, ezért a pénteket kivettem szabinak, amit el is foglaltak a magánügyi intéznivalók, meg a feleség+gyerek anyósékhoz szállítása. Az indulás természesen fél hétre csúszott, de hát ezért beszéltük meg az 5-6 órát.
Schladming
Az éjszakai vezetést és a navigálást ezúttal a Shell netes útvonaltervezője segítette, aminek elkészítésénél lobbizhattak az 500 főnél kisebb osztrák települések, mivel néha a párhuzamos autópálya helyett bokrok alatt vitt az utunk. Semmeringnél a Rosenberger parkolójában otthagytuk Pumi kocsiját és Bélával folytattuk tovább, akinek aznap már volt vagy 700 kilométer a lábában. Ez a végefelé már érződött, mikor csak ivás-evés-ablakletekerés-folyamatos vezetésipózváltás-pofázás segített az ébrenmaradásban. Schladmingban keveregtünk egy sort, a turistainformációnál nem volt időjáráselőrejelzés csak egy internetes terminál webkamerával, úgyhogy küldtünk is egy fotót a hazaiaknak. Az Untertal végéig tartó út már tényleg majdnem álomba nyúlt, azért csak befutottunk a parkolóba, ahol nagy örömünkre egy tuti buszmegállókalyibát találtunk, amibe be is fészkeltük magunkat. Béla magára kapott vagy 5 réteg ruhát, amire némi magyarázattal szolgált 30 koronás, virágmintás, (öt éve beragadt) fémcippzáras hálózsákcsodája.
A pár órás alvást követően kotyvasztottam néhány bögre kakaót, majd némi szárazanyag bevitele után nyolckor nekiindultunk a hegynek. A makadámút egyenletes emelkedője a már-már kötelező alpesi szcenárión vitt keresztül: zöld legelők, bocik, fenyvesek, csobogó patakok, sziklafalakon feketéllő és tajtékzó vízesések.
 |
 |
 |
A nap lassacskán bevilágítja a völgyet |
Burjánzó vegetáció a Gollinghütte alatt |
Legelő a hegykoszorú szorításában |
A bandukolásnál eljutottunk a pontig, ahol az útépítők is letették a lapátot, a fölöttünk összeszűkülő völgyszoroshoz, ahol a Gollinghüttéhez egy rövid, vadregényes szerpentin, ill. egy teherfelvonó jelenti a kapcsolatot a külvilággal. A lapulevelek erdei között kanyarogva hamar felértünk a patak melletti faházikóhoz csaknem egyidőben a délelőtti napsugarakkal. A patakmenti rövid falatozás után folyatattuk tovább, aholis a völgy kiszélesedett egy égbemeredő falakkal és moránalejtőkkel határolt zöld rétté. A hely egy hosszabb pihenőre kötelezett minket, noha kb. 5 perc gyalogláson voltunk csak túl. Itt folytatódott tovább a reggel óta zajló japán turizmus, nevezetesen az 1 digitkamera/fő ellátottságnak megfelelően mindenki mindent lefotózott, meg úgy egyáltalán félméterrel maga elé tartott fotógéppel közlekedett.
A szieszta után következett a tulajdonképpeni emelkedő, amelyet a csúcsmászók és a a hegyen-völgyön trekkingelők szűknek mondható csapata koptat. A pangás ellenére jól kiépített turistaút kanyargott egyre feljebb a meredek füves-köves hegyoldalon, a szintnyerés akkor vált csak kézzelfoghatóvá, mikor egy pihenő során a völgybe tekintve pontszerűnek tetszettek a heverésző tehenek. A Hochgollingból továbbra is csak a közel függőleges északi fal látszott, a csúcs fölött átbukó felhők pedig sejtetni engedték, hogy időjárásváltozás közeleg. Az összefüggő növénytakaró fokozatosan elmaradt és a kövek között jól kipingált útvonal vezetett fel a Gollingschartéra, a tulajdonképpeni hágóra, ahol a mi utunk találkozott a déli völgyből jövővel, és természetesen a csúcsra vezetővel. Egyedül itt volt egy nagyobbacska hófolt, ami bizató volt a jövőre nézve, azaz a déli oldalon felvezető úton aligha remélhettünk hóval terhelt betéteket.
A déli völgyre pillantva megállapítottam, hogy viszonylag sokáig makadámúton lehet feljutni, majd a leágazó gyalogösvény is árnyalatnyival könnyebb préda a hágóig. A csúcsra vezető közös szakasz egy traverzként indult, majd a déli oldalra átkerülve váltott át fokozatosan meredek, tátrai stílusú köves útba. A legnagyobb ellenfélnek az idő bizonyult, és úgy látszik a túratapasztalat a pesszimista értékitélet fejlődését erősíti, mert amíg én paráztam a felhők miatt, társaim töretlen lelkesedéssel nyomultak felfele. Az időváltozást bizonygatta az a két osztrák túrázó is, akik már lefele jöttek a csúcsról. A fiatalabbik meglepő módon jól beszélt magyarul (mint kiderült a követségen dolgozik), az idősebb pedig a Monarchia uralkodóháznak személyeit taglata, különös tekintettel János Főhercegre aki Erzherzog Johann formában számos hegyi tulajdonnév névadója, és aki ha jól értettem a Hochgolling történelmi útvonalának első megmászója. Az időjárás miatt ők is megerősítettek abban, hogy ne az UIAA II-es ÉNY gerincen próbálkozzunk, hanem ezen a könnyebb és gyorsabb úton. A kölcsönös jókivánságok után folytattuk ki-ki a saját irányában a jelzéseket vadászva a sziklákon kapaszkodva. Még két furcsa fazon száguldott el mellettünk, szikár arcok vékony ingben, rövidgatyában, sport félcipőben. Ők nálunk kb. 3x gyorsabban folytatták az elágazó után a nehezebb úton, míg mi a a könnyebben. Persze ez is relatív, noha valóban nem voltak technikás részek, azért odafigyelést igényelt a túra, különös tekintettel arra, hogy a ránk telepedő szürke felhőben elvesztette karakterét a jelzett út, így néha fantáziánk vezetett a következő ösvény keresztezéséig, ahol aztán az szembetűnően járhatóbbnak bizonyult egy újabb eltévelyedésig. Végül váratlanul eltűnt a további emelkedő és a gerinc tetején találtuk magunkat. Az elöl haladó Pumi és Béla már csaknem ünneplésbe fogott, mire megjegyeztem, hogy itt csúcskeresztnek is lennie kell valahol a netes cuccok alapján. Rövid séta a gerincen és csakhamar ez is meglett csúcskönyvestül, ahova be is jegyeztük magunkat a máskor 'kötelező', most szükségszerű fotózás után. A csúcskönyv tanulsága szerint nem túlzottan népszerű a 2862m magas Hochgolling, magyarok pedig tényleg csak elvétve fordultak elő rajta. Szó se róla, nekünk sem volt ezúttal szép kilátás a Dachsteinre, Glocknerre és a többi hegyre, de mégcsak 50 méterre sem, de a túrát ennek ellenére élveztük.
 |
 |
 |
Egy utolsó szusszanás a hágó alatt |
A normálút egy mászósabb része ahol 'vasalás' segít |
A három ködmen |
A csúcssör hamar lecsúszott, akárcsak néminemű nápolyi is, pecsételgettünk egy sort, majd az ismert úton elindultunk lefelé. A felhőkből kijutva még megcsodáltuk az alattunk kanyarodó zöldellő völgyet, és egy merész halvány piramist a horizonton, ami akár a Glockner is lehetett. A hágóban szusszantunk megint egyet, majd indultunk tovább lefelé kedvenc rétünkre, ami közben benépesült piknikező nagycsaládokkal és mindeféle nemű-korú pacikkal. Az egyik családfővel társalogva ismét elért minket a rácsodálkozás, hogy így kutyafuttában túrázgatunk, ahelyett, hogy egy hetet lazáznánk a hegyekben bejárva a környéket. Hát ebben is van igazság.
Horpasztottunk is egy rövidet a réten, majd indultunk tovább. És ahogy az már lenni szokott a nap végére már bírtuk unni a lefele gyaloglást a makadámúton. Kétségtelenül ez a legerősebb lelki próbatétel egy túra alatt, amit tetézett, hogy elkezdett csöpögni, majd esni az eső. Néhány percre rá elállt és ettől felbátorodtunk, hogy egy kis kitérővel megtekintjük a közeli vízesést. Komolyan üdítő érzés volt egy kicsit felfele menni. Maga a vízesés innen alulról nem volt egy nagy wasistdas, hogy stílszerű legyek, viszont egy remek kirándulásnak mutatkozott felsétálni a tóig, ahonnan az egész fakadt. Ezt annál is inkább kihagytuk, hogy zuhogni kezdett az eső, és hiába vázoltam fel kitünő smack főzési tudományom, végül mégiscsak a kocsitól 100 méterre levő vendéglő teraszán fogyasztottunk el egy hagymalevest, aminek a tetejére díszítésként fél kiló vajat applikáltak. Nosza el is kevertem a lében, és lett is oly tömör az anyag, hogy órák múlva szenvedés tört rám miatta. Az eső egy szünetét kihasználva elcammogtunk a kocsihoz, majd ismét beneveztünk egy majdnembealvós éjszakai vezetésre a Raxig, ahol a következő napi program várt ránk.